2024. 04. 15. hétfő
Tas, Anasztázia
: 393 Ft   : 369 Ft Benzin: 583 Ft/l   Dízel: 614 Ft/l   Írjon nekünk HADITECHNIKA

Budapest-Berlin: Csak 1000 kilométer a távolság?

Hosz  |  2006. 11. 02., 08:33

(Az EUROMIL rendkívüli kongresszusának margójára…) A közelmúltban Berlinben jártunk dr. Ujfaludi Zoltán fõtitkár kollégámmal, ahol a Katonaszövetségek Európai Szervezete (EUROMIL) rendkívüli kongreszszust tartott, egyúttal képviseltük szakszervezetünket a társszervezet Német Bundeswehr Szövetség (DBwV) 50 éves jubileumi rendezvényén. A rendkívüli kongresszus apropója az volt, hogy tavaly decemberben lemondott az európai szervezet holland elnöke, Bauke Snoep, ezért a következõ rendes kongresszusig új vezetõt kellett választani a szövetség élére. Nem untatnám e sorok olvasóit a szokásos beszámolóval, csak a „végeredményt” ismertetném: az új elnököt Emmanuel Jacobnak hívják, aki egyúttal a belga katonai szakszervezet (ACMP) elnöke is.

Egy nagyszabású rendezvénynek lehettünk részesei a DBwV születésnapján is, amelyen megjelent szinte a teljes német állami vezetés, az államfõt kivéve. A köszöntõt Angela Merkel kancellár asszony tartotta, aki hosszasan méltatta a német hadsereg és a német katonák helyének és szerepének fontosságát a német államban és társadalomban – elismeréssel szólt a katonák teljesítményérõl, amelyet a német állam függetlensége zálogának és nemzetközi elismertsége alapjának nevezett. Kitért a Bundeswehr Szövetség szerepének fontosságára, melyet korrekt és a katonák érdekeiért mindig határozottan kiálló partnernek nevezett. Tulajdonképpen érdemes lenne szóról szóra lehozni a kancellár asszony beszédét, de meg lehetne ezt tenni a védelmi minisztérium államtitkáréval, vagy a Bundestag védelmi bizottsága alelnökével is, de ezzel sem rabolnám kedves tagjaink idejét, no meg a terjedelmi korlátok sem engednék meg ezt a luxust, bár tanulságos lenne látni, miként szól a katonáihoz a német állam vezetõje…

Inkább Berlinrõl ejtenék egy pár szót, ahol elõször jártam, bár már számtalanszor hallottam róla a „fal leomlása” elõtt és utána is.

Meglehetõsen feszült légkörben hagytuk el Budapestet fõtitkár kollégámmal, hiszen éppen a szeptember 18. éjjeli történések, köztük az MTV ostroma után keltünk útra. Természetesen aggódtunk, hogy hová fejlõdnek tovább az események Budapest utcáin, ahol egyébként is hosszú ideje már egyfajta feszültség vibrált a levegõben, az emberek ingerlékenyek és intoleránsak egymáshoz, a közlekedés pedig maga a káosz. Ez (is) ma a közel kétmilliós magyar fõváros. „ Európa itt épül”- láthatjuk több helyen a feliratot, útközben a repülõtérre…

Alig több, mint egyórás repülõút után megérkeztünk Berlin három repülõtere közül a jelenleg egyedüliként teljes kapacitással üzemelõ, az egykori Nyugat-Berlinben fekvõ Tegel (Otto Lilienthal) repterére. A formaságokon viszonylag gyorsan túlestünk, a német vámtiszt mosolyogva kívánt kellemes tartózkodást a fõvárosban. Könnyen eljutottunk a taxihoz is, útközben érdekes módon senki nem akart fellökni, vagy letaposni minket. A taxiba beülve igyekeztem elõvenni goethei német tudásomat, nehogy szégyent valljak, miközben bemondom a szálloda címét. Hamarosan feloldódhattam, hiszen kiderült, hogy az ukrán fogorvosból lett taxisofõr –bár már több, mint 10 éve él Berlinben- jobban küzd a német nyelvvel, mint én. Nem fedtem fel neki orosz katonai tolmács inkognitómat, hadd gyakoroljon tovább, így németül hallgathattuk meg a rögtönzött idegenvezetést. Berendezkedtünk egy néhány órás útra az Alexanderplatzig, hiszen egy több mint négymilliós nagyváros repterérõl a centrumba eljutni bizonyára igényel ennyi idõt. Legnagyobb megdöbbenésünkre bõ félóra múlva már ott is voltunk a 360 méteres Fernsehturm (TV torony) tövében, ahol finn kollégáink mosolyogtak ránk, alighogy beléptünk a szálloda halljába, és rögtön nekünk is szegezték a kérdést: „What’s happening in Hungary?” Több okból sem tudtunk azonnal válaszolni, ezek közül a legnyomósabb kétségtelenül a váratlanul angolul nekünk szegezett kérdés volt… Nem sokkal késõbb lengyel kollégáinkba botlottunk, akik oroszul érdeklõdtek a fejleményekrõl, mi azonban inkább a bõröndjeinktõl szerettünk volna már megszabadulni.

Mivel az esti fogadásig volt még néhány óránk, Zoli kollégámmal igyekeztünk gyalogosan megismerkedni az egykori NDK fõváros hangulatával. Az, hogy mindenhol építenek, renoválnak valamit: épületeket, utakat, villamos vonalakat, az nem volt feltûnõ, sõt már-már kezdtük otthon érezni magunkat. Ahogy azonban egyre többet láttunk a városból, egyre több embert figyelhettünk meg, láttuk,  hogyan zajlik Európa egyik legdinamikusabban fejlõdõ városának az élete, hamarosan rádöbbentünk, hogy mégsem Magyarországon vagyunk. Nem arról van szó, hogy az elmúlt másfél évtizedben hány ezer milliárd márkát és eurót „pumpáltak” bele a volt kelet-német tartományokba, így Berlinbe is, mert ez tény és senki nem is tagadja, hogy Németországnak mások a lehetõségei, mint nekünk. Nem is az, hogy ott látszik: mi lett és mi lesz ezeknek a milliárdoknak a sorsa, eredménye. Egyszerûen annak a hatalmas városnak teljesen más a légköre, csúnya szóval a „fílingje”. Más a „légkör” közvetlen értelemben is, hiszen a város közel 40 százaléka zöld terület, szélesek az utcák, kamion egy darab sem látható a belvárosban. Más a légkör azonban átvitt értelemben is: a városnak van egy méltóságteljes, nyugodt életritmusa. Az emberek az utcákon, üzletekben nem rohannak, nem tapossák le egymást, toleránsak és segítõkészek, vagy ha éppen idegesek, nem a másikon vezetik le azt, hanem inkább magukon, félrevonulva, nyugalmat keresve. Persze érthetõ – mondtuk az elsõ napokban, ilyen életszínvonal, munkalehetõségek mellett nálunk is más lenne a helyzet. Aztán egy kicsit elcsodálkoztunk, amikor megtudtuk, hogy Berlinben átlagosan 25%-os a munkanélküliség, de egyes keleti kerületekben a 30%-ot is meghaladja. Bármerre jártunk, mégsem jött szembe velünk az utcán a nyomor: viszonylagos tisztaság és rendezettség tapasztalható a még fel nem újított keleti kerületekben is. Hajléktalannal, koldussal nem találkoztunk, bár több tíz kilométert is gyalogoltunk az egykori fal nyomvonalán. Nem tapasztaltunk ellentétet, feszültséget német és külföldi, vagy bevándorló-bevándorló között, sõt Németország újkori történelmében elõször mecset épül nem messze a nevezetes tempelhofi repülõtértõl. Láthattuk a város számtalan arcát: a régi Rathaus, a Humboldt-egyetem, a Bazilika egyfelõl, az ultramodern kormányzati negyed, Hauptbanhnhof, Potsdamer-Platz és persze az újjáépített parlament, a Reichstag másfelõl. Itt épül Európa! Látszólag mind-mind egy külön világ, mégsem volt ez az érzése az embernek, inkább az, hogy ez egy igenis egységes, együtt lélegzõ és élõ város. Szinte észre sem vettük, és elmúlt belõlünk az otthonról hozott feszültség, ámulattal és döbbenettel figyeltük a Reichstag melletti füves területen békésen hempergõ és hancúrozó gyerekek ricsaját és gondtalan játszadozását. Sehol egy kordon, rendõr is csak mutatóban, a háttérbe húzódva, a parlament üvegkupolájában még este 8-kor is fel és alá járkálnak a vendégek, turisták, egyszerû állampolgárok, hogy gyönyörködhessenek az Unter den Lindenen, a Brandemburgi Kapuban és a Spree panorámájában. Aztán lesétálnak a fal maradványainál lévõ emlékhelyhez, hogy közösen adózzanak a megosztottság idején elhunyt mártírok emlékének.

Mi lehet a titka ennek? Merthogy nem az anyagi jólét, az biztos. Alkalmi útikalauzunk, Volentér Misi, a szakszervezetünk egykori alelnöke felmutat a Reichstag fõbejárata feletti feliratra: „Dem Deutschen Volke”, azaz „A Német Népnek”, áll az oszlopok felett kõbe vésve. „Ezt itt komolyan gondolják!”-mondja Misi.

Igen, ez Németországban valóban nem csak jelképesen van kõbe vésve. Berlinben a fal tényleg leomlott, és nem csak jelképesen. És az egységes német nép ismét, már sokadszor elindult a felemelkedés útján. A Reichstag oldalában emléktábla áll. Az emléktábla a magyar népnek szól hálául azért, mert mi is hozzájárultunk ahhoz, hogy a német nép ezt megélhesse. Vajon idehaza mikor omlik már le végre a fal? Mikor jövünk rá, hogy csak egy egységes nemzetben gondolkodva állhatunk mindenféle értelemben talpra és lehetünk ismét az a nép, amelyet Európa és a világ tisztelhet és elismerhet?

Berlin és Budapest között alig több, mint 1000 kilométer és egy jó óra repülõút a távolság. Nekem azonban ez most egy fényévnyinek tûnt…

Ha tetszett a cikk, kövesse a
Honvédszakszervezetet a Facebookon!

Még több friss hír

2024. 01. 05., 10:17
Eddig Európa számos országában irigykedve figyelték katonatársaink, hogy nálunk szakszervezet működhet. Ez a jog tényszerűleg még az európai unióban is különleges kiváltság volt, amelyet a végletekig próbáltunk megőrizni. Az alapításunk, azaz 1991 óta eltelt több mint 32 év alatt folyamatosan azon küzdöttek elődeink, hogy a civil szférában megszokott jogok illessék meg a katonákat is, vagy legalább ahhoz erősen közelítő szintet sikerüljön elérni mind az egyéni, mind a kollektív jogérvényesítés terén...
2024. 02. 23., 10:44
Tájékoztatjuk Tisztelt Tagjainkat, hogy a Honvéd Érdekképviseleti Szervezet szabályzói szerint a tagdíj mértéke változik. A befizetendő tagdíjak 2024. március 1.-től...
2023. 12. 15., 11:16
Tisztelt Tagunk! Ezúton szeretném Önt tájékoztatni, hogy a Honvédszakszervezet (HOSZ) a jogszabályi környezet változásaira reagálva, valamint a szervezet működésének folyamatos biztosítása érdekében új Alapszabályt fogadott el és hamarosan Honvéd Érdekképviseleti Szervezet (HÉSZ) néven folytatja tevékenységét.

  JETfly Magazin

Folytatódik a Hadak útján hadtörténeti előadás-sorozat Nagykanizsán, a Halis István Városi Könyvtárban: 2024. április 24-én, 18 órától az egyik legeredményesebb magyar vadászpilótáról, vitéz nemes Molnár László főhadnagyról hallgathatunk meg egy előadást.

  Háború Művészete magazin

„A második világháború alatt legalább huszonnégy – amerikai és szovjet – légitámadás érte Győr városát – legalább ennyiszer zúgtak a szirénák, omlottak le az épületek és menekültek az óvóhelyekre az emberek a bombázások elől.”
Széchenyi 2020 europai szociális alap.