Egy sikeres életút mellett is kisegíthet a Hild

SZA: Ezredes úr, avagy tanár úr, meséljen egy kicsit az aktív éveirõl!

SP: Az aktív éveim nagy részét orvos informatikusként töltöttem el, ez tulajdonképpen az informatika egészségügyi alkalmazását jelenti. A hadsereghez pedig nem gyerekkori álmom vezetett, hanem egy hirtelen jött alkalom: az egyetemi felvételin ajánlották fel a honvédségi ösztöndíj lehetõségét. A 600 forintos havi apanázs - amely akkor, 1957-ben óriási összegnek számított - és szüleim halála miatt döntöttem a támogatott tanulás mellett.

SZA: Egy jó darabig bizonyára meghatározta életét a hadsereg…

SP: Összesen 20 évet töltöttem el a honvédség kötelékében. Az orvosi egyetem után rögtön a tapolcai rakétadandárhoz kerültem, amely a Varsói Szerzõdés közvetlen fennhatósága alá tartozott. 1967-tõl egy évet az akkori Leningrádban is töltöttem, a Katonaorvos Akadémián. Ez az év rendkívül gazdag idõszak volt az életemben, no nem anyagi szempontból. Sokkal inkább a nyelvtanulás, más kultúrák megismerése, az általános mûveltség szempontjából. Ez az egy év nekem évtizedes barátságokat, számos Ermitázs-látogatást hozott, illetve reális gazdasági-politikai rálátást az akkori, nem éppen õszinte rendszerre.

SZA: Mindezt még egyedülállóként élte meg?

SP: Nem, én erre az egy évre a feleségemet és a kétéves kislányomat hagytam már itthon. Nem volt könnyû. Fél év után, amikor elõször hazajöttem, a kislányom nem ismert meg…

SZA: Hol folytatta, amikor hazajött?

SP: A székesfehérvári hadseregtörzsben, ahol elõször beosztott orvos, majd hadsereg vezetõorvos lettem. Késõbb a Honvédelmi Minisztérium Egészségügyi Csoportfõnökségén, a Gyógyító Osztályon voltam osztályvezetõ fõorvos, majd pedig az 1. számú Katonai Kórház – más néven: Tiszti Kórház – parancsnoka lettem ezredesi rendfokozattal. Mindeközben ’82-ben védtem meg Magyar Tudományos Akadémián a kandidátusi disszertációmat az akkor még ugyancsak újdonságnak számító orvos informatikai témakörbõl. 1983-ban döntöttem úgy, hogy húsz év után leszerelek a hadsereg kötelékébõl. Túl sok volt már akkor a politikai jellegû konfliktusokból…

SZA: Tehát civilben folytatta tovább…

SP: Így van, az Egészségügyi Minisztérium Szervezési, Tervezési és Informatikai Központját vezettem, majd az Országos Közegészségügyi Intézetben irányítottam a Világbanki Programot. Végül az Országos Pszichiátriai és Neurológiai Intézet Informatikai Szervezési Osztály osztályvezetõ fõorvosaként mentem nyugdíjba 1995-ben.

SZA: Milyen idõszakot hozott a nyugdíjba vonulás? Valóban nyugalmas idõskort?

SP: Ha azt mondom, hogy 27 ezer forinttal mentem nyugdíjba, akkor elképzelhetõ, milyen „nyugalmas idõszak” köszöntött ránk. Szerencsém volt, hogy az évek során összegyûlt tudásomat lehetõségem volt tanácsadóként továbbadni, így nyugdíjasként is aktív maradhattam, és vállalkozói formában kiegészíthetem a jövedelmemet. Ezt tulajdonképpen nem is bántam: a szakmámat szeretem, örülök, hogy tudásomat megoszthattam a külföldi kollégákkal és átadhatom másoknak is. Ha nem is abszolút értékmérõ, de a munkásságomra mégis csak jellemzõ az, hogy a hazai és nemzetközi publikációim száma megközelíti a kétszázat. Ma is óraadó tanár vagyok a Semmelweis Egyetemen, ahol orvos informatikát tanítok.

SZA: Mik a tervek? Folytatja, amíg van rá lehetõség?

SP: Tudja, ma már inkább olyan nyugdíjas szeretnék lenni, aki mindezt csak hobbiból csinálja. Igaz, nyugtalanítanak az egészségügy körül zajló események. Én már szívesebben tölteném az idõt a két felnõtt gyerekem és az öt unokám társaságában. Nem tudom, eljön-e valaha ez a korszak Magyarországon is, amikor a nyugdíjas megélhet a nyugdíjából és élhet a hobbijának, meg a családjának.

SZA: Ez motiválta, hogy felkeresse a Hildet?

SP: Alapjában véve volt egy további késztetés is. Bennünket a Hild egy nehéz helyzetbõl segített ki. A vállalkozásunk könyvelésébe hiba csúszott, és hirtelen egy nagy összeget kellett befizetnünk az adóhivatalnak. Ekkor kezdték el hirdetni a Hildet a televízióban, és jó megoldásnak látszott, ha belépünk a programba. Bevallom, nem volt könnyû döntés.

SZA: Ez lett volna a következõ kérdésem, hiszen Önöknek gyermekeik, unokáik vannak.

SP: Így van, természetesen velük is megbeszéltük a dolgot. Õk bólintottak rá, hogy vágjunk bele, végül is õk felnõttek, van saját egzisztenciájuk. Azt hiszem, mára sokat változott a világ. Ma a fiatalok örülnek, ha a szülõk képesek magukról gondoskodni, hiszen mindenki rohan a maga dolga után. Mi pedig örülünk, hogy levesszük a vállukról azt az anyagi és fizikai terhet, amellyel az idõsek ellátása jár. De azért bevallom, bennem más megoldás is felmerült. Én abban is benne lettem volna, ha egy kisebbre cseréljük a lakásunkat. Tudja, ez egy szép, nagy, polgári lakás a XI. kerületben. Volt idõszak, amikor három generáció lakott benne: az egyik unokám is ide született, tehát úgy gondoltam, jó lenne nekünk egy kisebb is. Kértem is ajánlatot egy új lakóparkból, de a feleségem egyáltalán nem örült a költözés ötletének. Õ nagyon ragaszkodik a megszokott környezethez. Mi már itt élünk 25 éve. Annyi emlék fûz ide, az ismerõsökrõl, megszokott környékrõl nem is beszélve. Szóval a költözést elég hamar elvetettük, és inkább a Hild ajánlatát néztük meg.

SZA: A szerzõdéskötés folyamatát korrektnek találta?

SP: Teljes mértékben. A személyes tájékoztatás után egy értékbecslõ jött ki hozzánk, aki felértékelte a lakást, majd megkaptuk az ajánlatot. Ezt is korrektnek találtuk, így aláírtuk a szerzõdést. A kezdõ összegbõl rendezni tudtuk az anyagi kötelezettségünket, így ez a teher leesett a vállunkról. Azóta eltelt több mint egy év, és továbbra is minden a szerzõdés szerint zajlik. Ezért bátran ajánlom ezt a megoldást másoknak is. Sok tiszt kapott lakást a hadseregtõl, nyugdíjas korukra bizonyára nekik is jól jöhet a jövedelem kiegészítés. Azt továbbra is sajnálom, hogy a lakásunkat nem öröklik a gyerekek, de örömmel hallottam, hogy ha úgy kívánjuk, akkor a cég a gyerekeinknek fogja felajánlani elõször megvásárlásra a lakást. Így talán visszakerülhet a családhoz…

SZA: Változtatott-e az életükön a Hild?

SP: Elmondhatom, hogy az életjáradék, a lakással kapcsolatos átvállalt költségek nagyon megkönnyítik az életünket, tulajdonképpen a napi megélhetési gondjaink teljesen megszûntek. Ez lelkileg is megkönnyebbülést, megnyugvást jelent. A pénznek nálunk megvan a helye: öt unokánk van, a legfiatalabb egy fiú ikerpár, õk 7 évesek, a legidõsebb unokánk már 17 esztendõs gimnazista. Nálunk a nagyszülõknek mindig van kire költeni. De mi ezt szívesen tesszük, örülünk, ha valami aprósággal tudunk örömet okozni nekik.

SZA: Vannak-e még terveik a nyugdíjas évekre? Olyan régi vágyak, amiket erre az idõszakra tartogattak…

SP: Azt hiszem, még mindig szívesen utaznék. A munkám során lehetõségem volt sok helyre eljutni: konferenciákra, elõadásokat tartani, szakmai kapcsolattartásra, és ez az igény még mindig megvan bennem. De nagyon kíváncsi vagyok Vietnamra, Dél-Afrikára és Szibériára is. Sajnálom, hogy Szibériát kihagytam annak idején, amikor csak a Szovjetúnióba lehetett utazni. De máig is élnek bennem az olaszországi emlékek: az elsõ külföldi utunk ide vezetett, méghozzá egy Wartburggal. Azt hiszem, ez az az ország, ahová akár ki is költöznék…

Hát igen, az olaszok valóban tudnak élni. Ott nemcsak a nyugdíjasokban, hanem a fiatalokban is megvan az a nyugalom, életöröm, amely csak a déliekre jellemzõ. Talán a Hild segítségével több magyar nyugdíjas arcán is láthatjuk majd ezt! 

Ha többet szeretne tudni a Hild Örökjáradék Programról, kérjük keresse Varga Ferencet a 06-30-978-21-31-es telefonszámon!                Sz.A.