A határ túloldalán még ropogtak a fegyverek, s bizony nem volt ritka, hogy egy-egy akna szinte karnyújtásnyira robbant attól a baranyai falutól, ahol Bonyár Zoltán gyermekkorát töltötte. Akkor természetesen elsõsorban õt is a játék, a foci érdekelte, s ma már csak foszlányokban emlékezik arra, hogy a felnõttek napi témája a délszláv háborúhoz kötõdött. Valószínûleg örök titok marad, hogy pályaválasztását miként befolyásolták a szomszéd országban zajló események, ám az bizonyos: a Hosz szerzõdéses szekciójának egyik tisztségviselõjét ugyancsak kemény fából faragták. A 2000 óta a Magyar Honvédség állományához tartozó Bonyár Zoltán az elmúlt években több olyan országban teljesített szolgálatot, melyeket a világ legveszélyeztetettebb régióiként tartanak számon, s ahol a fanatizmus semmibe veszi az emberi életet. Az átlagos európai ember számára azonban nem csak ez lehet elrettentõ: a szélsõséges idõjárási- és terepviszonyok, a hazaitól ugyancsak eltérõ, a biztonságot maximálisan elõtérbe helyezõ katonai körletek, s a talán a legelkeserítõbb, a lelket legjobban nyomorító tény – a család távolléte. Bonyár Zoltán azonban valamennyi kihívással megbirkózott eddig: az egyéves boszniai misszió után másfél hónapos iraki szolgálatot vállalt, ahol a konvojok kísérése tartozott kötelmei közé. A válsággócok közül nem maradhatott ki Afganisztán sem, ahol a fõvárosban biztosítási feladata volt egységének – ez konkrétan napi járõrözést jelentett. S most, amikor hét hónapos koszovói misszió után visszatért szolnoki bázisára, azon gondolkodik, hogy újabb afganisztáni feladatot vállal. Mint mondja: a Balkán számára kevésbé érdekes, ám szerb-horvát nyelvtudásának köszönhetõen szinte csak kellemes emlékei maradnak errõl a kiküldetésérõl.
– A döntések helyességét mindig az idõ igazolja vissza, így azt a lépésemet is, amikor felvételemet kértem a Honvédszakszervezetbe. Ennek immár hét éve, így a tagságom gyakorlatilag átszövi egész katonai pályafutásomat, 2004 óta pedig különbözõ tisztségeket is betöltök – legutóbb a koszovói misszió Hosz tagjai csoportvezetõi megbízással ismerték el érdekvédelmi munkámat. Visszatekintve erre az idõszakra, úgy gondolom: eredményesen képviseltem a katonák érdekeit a parancsnok elõtt. Pintér Ferenc õrnaggyal kitûnõ munkakapcsolatot sikerült kialakítanunk, az együttmûködés tehát a Hjt.-ben elõírtaknak megfelelõen alakult. Az elöljáró fontosnak tartotta az érdekképviselettel való rendszeres konzultációt – hajlandó volt a problémák elismerésére, s mindvégig kereste a megoldás lehetõségét. E téren több közös eredményt is elkönyvelhetünk: az Internet kiépítése, a családokkal való kapcsolattartás, a felszerelés hiányosságainak pótlása sorolható elsõsorban ezek közé. Némi hiányérzettel tölt el ugyanakkor, hogy a korrekt együttmûködés ellenére sem sikerült a pihenõnapokat az állomány számára biztosítani – a mûveleti utasítással a Hosz sem tudott érdemben vitatkozni. A kollégák azonban elismerõleg nyilatkoztak arról, hogy a folyamatos kapcsolattartásnak köszönhetõen a Hosz jogászai gyorsan és szakszerûen reagáltak a munkaügyi problémákra. Itt, Koszovóban ugyan közvetlen életveszélyben nem voltunk, de a függetlenség kikiáltása idején meglehetõsen feszült volt a belpolitikai helyzet. Ebben a felajzott légkörben nyugtatólag hatott a Honvédszakszervezet vezetõinek látogatása – állásfoglalásaik, a konkrét ügyekben nyújtott tanácsaik sokat javítottak az állomány hangulatán.
