Az Oszkár elment

Mintha ma történt volna, pedig 1983-ban volt! Megjött a Szovjetunióban végzett új csoport, akik már Mi-24 harci helikopterre kaptak alapkiképzést. Az egymást éro átszervezések miatt mindannyian szállító helikopterre kerültek, többségükben gépparancsnoknak. Ez amellett, hogy rendkívül szokatlan volt – mivel korábban 2-8 év másodpilóta tapasztalat kellett a gépparancsnoki kinevezéshez – mégis azt eredményezte, hogy kaptunk fiatal, tettrekész, de „megsértett” hajózókat, akik ezt a parancsot lélekben visszaminősítésnek élték meg és tele voltak tüskékkel. Akkor ismertem meg a Kiss Oszit. Az Oszi, ez a nagy darab, jóvágású, kisportolt, jó modorú srác, akinek a komolysága mellett egy pici mosoly azért mindig ott bujkált a szája szögletében, kivételes képességeket mutatott fel. Kiválóan repült, vagy ahogy ezt akkoriban írtuk a jellemzéseiben „a rep.technikai készsége kiváló”. „Társai szeretik, tisztelik”- írtuk. Ma már másként fogalmaznánk.

Mert minden túlzás nélkül – imádták, rajongtak érte! Amikor 1987-ben megalakult a Vegyes Szállító Helikopter század, már rajparancsnoki kinevezéssel került oda. A háttérben parancsnoki harc dúlt az emberekért. Természetes módon mindenki a legjobbakat akarta magának a két szállító század közül. Oszi az első helyek egyikén. Mi győztünk! Oszi rajparancsnok, oktató, majd berepülő pilóta lett. A század parancsnoka Talla István őrnagy, később a Légierő Vezérkar Főnöke.

Ezekben az években még én oktattam a repülésre. A Vegyes Szd. 3 típust repült (MI-8, MI-9, MI-17). Késobb Ő „oktatott” engem.

Ennek a gyereknek aranykeze volt. Fantasztikusan érezte a gépet, mindenkinél jobban. Elméletileg is a topon volt, a kötelező szakmai továbbképzésen mindig az aerodinamika tantárgyat osztottuk ki számára előadóként. Ez a tantárgy arról szól bonyolult matematikai és fizikai képletek, erővonalak és vektor rajzok tömegével, hogy a helikopter miért is repül, amikor a fizika alaptörvényei szerint erre  képtelen lenne.

Rövid kitérő után – amikor a berepülőpilótákat az ezredtörzs állományába szervezték – megalakult a Kutató-Mentő Század.

Ebben a KM században lett az Oszi a századtörzs tagja, mint harctéri irányító. A valóságban oktató, berepülő, népgazdasági munkát végző beemelő pilóta gépparancsnok, KM gépparancsnok.

Közben megszerezte a gyári berepülő pilótai szakszolgálati engedélyt. Ennél magasabb  szakmai cím a Magyar Katonai Repülésben nincs. A rossz nyelvek szerint – amit elhiszek és megerősítek – ennek elérése során nem vizsgázott, hanem vizsgáztatott. Mivel Ő jobban tudta... 3500 órával, ennyi berepülési, beemelési tapasztalattal, ilyen tudással ez nyilvánvaló.

Ez a repülési óraszám katonai gépen, ennek a megoszlása (éjjel, nappal, spec. feladat, bonyolult időjárási viszonyok között, külso súllyal stb.) még NATO körökben is tiszteletet parancsoló. Ilyenkor szoktak a NATO kollégák csettinteni, majd ettől kezdve előre köszönnek. Az Oszi ezt megérte. Megérdemelten megérte. Azt, hogy mennyit repülnek a Magyar Hajózók évente, azt viszont nem értették meg a nyugati NATO kollégák. Pontosabban megértették – mivel minden aktív hajózó jól beszél angolul, így az Oszi is – csak nem fogták fel.

Egyéniség volt. Utánozhatatlan és utolérhetetlen. Rátermettség, állandó akarása az újnak, kísérletezés és próbálkozás de a biztonság és a fegyelmezettség betartásával. Tudta, hol van a határ a repülésben. Addig a határig viszont mindig elment.” Berepülő pilótaként ez a kötelességem” – mondogatta.

Az Oszi nem dohányzott, nem ivott alkoholt. Keményen sportolt. Szabadnapjain bejárt edzeni a tornaterembe. Nem egyszer, nem kétszer – mindig. Feleségem máig emlegeti a kinevezésemkor a lakásomon tartott rögtönzött gépparancsnoki bulit, ahol tejet ivott. Ez - azért valljuk meg - nem általánosan jellemző a pilótákra.

Szerette a családját. Balatonfüzfőn szép házat épített, persze tiszta kölcsönből, rengeteget dolgozva. Na, ezt sem értik még a NATO kollégák, hogy egy magyar hajózónak miért kell építkezés közben betonoznia, szerelnie, ácsolnia. Meg honnan ért hozzá?! Mindegy, mi értjük.

Az Oszi minden árvízen ott volt. Mivel sajnos most is ilyen helyzet van, egybő előjönnek az emlékképek. Néhány éve, miután lerepülte a megengedett maximum időt aznap, a többiek elmentek ebédelni, Ő eljött velem  videózni. Homokot szállítottunk tonnaszám a megközelíthetetlen helyekre helikopterrel. Ez a videó azóta oktatási tananyag. Magyarul: végre készült egy  olyan felvétel, ahol nem a „nagy víz” látványa volt a lényeg, hanem a gátak elhelyezkedése, felépítése, a felemelés- szállítás- leoldás technikája stb. Ezt az Oszi  az ajtóból kilógva, hasalva készítette, közben igen hasznos tapasztalati tanácsokkal ellátva a gépszemélyzetet. Ezután egy évvel „csak„ két gépet kértek a Dunához. Oszi volt az eltelepülők parancsnoka. Egy hét után jöttek meg, jelentett. Élelmiszert szállítottunk egy elzárt szigetre. Visszafelé betegeket hoztunk. Meg egy szülő nőt. Minden rendben volt, ennyit és ennyit repültünk, gépek rendben, adminisztráció rendben. - Hanem parancsnok, Szentendrén leszállás után odajött hozzám egy civil úr. Akkor már fáradt voltam, meg aznap még nem is ettünk semmit. A homlokára nem volt ráírva hogy kicsoda, bemutatkozni és köszönni meg elfelejtett. Kérdezett valami ökörséget, én meg elküldtem a fenébe. Azért mesélem el, mert állítólag valami államtitkár volt, vagy miniszterhelyettes. – Jól van Oszi, menjetek haza pihenni, a többi majd elválik...

Az igazsághoz tartozik, hogy ezután semmi telefont, vagy jelzést nem kaptunk. Pedig a kép előttem volt, ahogy az Oszi a hajózó egyenruha összes zippzárját lehúzva (kb. 16 db) kigombolkozva, sapka nélkül, egy kéz a zsebben, másikkal otthonról hozott tejes zacskót szopogatva elküldi a csudába az államtitkárt.

Mi, a hajózó társai mélységesen megdöbbentünk a balesetén.

A sorsot megváltoztatni nem tudjuk, bár akarnánk. Kiss Oszkár őrnagy, aranykoszorús első osztályú berepülő oktató gépparancsnok, aki 5 gyermekéről gondoskodott példásan, elrepült közülünk.

Mi úgy akarunk és fogunk emlékezni az Oszira, amilyen volt. Egy nagyon tehetséges, kiváló társra, akit mindenki szeretve tisztelt és tisztelve szeretett. Egyéniség volt, hiánya pótolhatatlan - apró mosolya, ami mindig ott bujkált szája szegletében - adjon erőt mindnyájunknak.                  

                                                                                                        Garai Ferenc ny.őrnagy

A Sztksz-i KM.Szd.parancsnoka

a Hosz nyugállományú tagozata veszprémi csoportjának tagja