Európai Unió=európai hadsereg?

Persze az emberek többségét – érthetõ módon – a legkevésbé az foglalkoztatja, hogy mi változott ettõl a honvédelmi szférában, fõleg akkor, ha azt hallhatjuk mindenhonnan, hogy a NATO-hoz való csatlakozásunkkal nagymértékben csökkent az ország veszélyeztetettsége, a szövetséggel egyetemben nõtt a külsõ támadásokkal szembeni védelmi képessége. Ez többnyire meg is nyugtatja az állampolgárokat, hiszen hol is lehetnénk nagyobb biztonságban, mint a világ legerõsebb katonai és politikai szövetségében. Ugyanakkor kialakulóban van Európa önálló védelmi és biztonságpolitikai identitása, igaz, az EU három pillérébõl jelenleg ez a legingatagabb. Mégis nekünk, katonáknak kell-e foglalkoznunk az európai védelmi identitással és annak alkotóelemét képezõ nemzeti katonai stratégiával és magával a nemzeti haderõvel? Úgy gondolom, hogy igen, hiszen ez nem csak uniós, hanem alapvetõ nemzeti érdek is. Több részbõl álló cikksorozatommal igyekszem olyan kérdéseket az olvasó elé tárni mintegy gondolatébresztõként, amely ha a széles hazai közvéleményt nem is érdekli mélységeiben, ugyanakkor a katonák, katonai elemzõk számára figyelemre méltó lehet, és adott esetben a politikai döntéshozókat is megfontolásra, elgondolkodásra késztetheti. Az átfogó elemzéseket meghagynám az erre hivatottaknak, elsõsorban a kutatóknak, én inkább egy-egy aktuális hazai problémával foglalkoznék, európai keretbe ágyazva.

Mintahogy 2004. május 1. óta a magyar nemzeti politika, gazdaság, jogalkotás nem képzelhetõ el az Európai Unió gazdasági, politikai, jogi, stb. környezetébõl kiragadva, úgy a magyar nemzeti haderõ sem létezhet az európai uniós környezet és szabályzók nélkül. A kérdés nehézségét minden esetben az adja, hogy a nemzeti szabályok, tradíciók sokszínûségének „eredõjét”, minimumát, vagy egyfajta standardot igen nehéz megtalálni úgy, hogy az minden tagállam számára elfogadható legyen. Ezért az EU a kötelezõen és közvetlenül alkalmazandó rendeletei helyett igen gyakran irányelvekben határozza meg a nemzeti jogalkotó szervek felé a szabályozás minden tagállam számára kötelezõ irányait, elveit. Számos ilyen irányelv született az utóbbi években is, ez alkalommal a nagy port kavart és minden tagállami munkavállaló számára igen nagy jelentõséggel bíró 2003/88/EGK irányelvet venném górcsõ alá, amely alapvetõ szabály a tagállami parlamentek és kormányok számára a munka szervezésére, a munkaidõ szabályozására és a munkavállalók pihentetésére vonatkozó jogalkotás tekintetében. Cikksorozatom elsõ részében az irányelv általános ismertetésére, valamint az abban foglaltak magyarországi megvalósulására, a késõbbiekben pedig a fegyveres szféra, ezen belül is a Magyar Honvédségre vonatkozó szabályozás helyzetét ismertetem az irányelv tükrében.

A „munkaidõ szervezés egyes szempontjairól” szóló 2003/88/EGK irányelvet (továbbiakban IE) 2003-ban fogadta el az Unió Tanácsa. Alapvetõ célja a munkavállalók egészségének és biztonságának védelme, a nem elegendõ pihenésbõl, illetve a túl hosszú munkaidõbõl eredõ egészségi ártalmak és egyéb veszélyek csökkentése, kiküszöbölése. Elõször jelenik meg olyan célkitûzés is, mint a munka és a családi élet összehangolásának elõsegítése.Az irányelv rendelkezik többek között a heti átlagos maximális munkaidõrõl (48 óra), a pihenõidõ minimális mértékérõl (napi 11, heti 24+11 óra) és kiadásának rendjérõl, a minimális (évi 4 hét) szabadságról.

Magyarország az irányelvet és annak elõdjeit a csatlakozás idõpontjáig a nemzeti jogalkotásába nagyrészt már átültette. Ez elsõsorban a versenyszférára értendõ, ugyanakkor a közszférában, fõleg a fegyveres testületeknél a jogharmonizáció nem teljes mértékben valósult meg. Az irányelv nemzeti alkalmazása során azonban több tagállam személyei, illetve bíróságai fordultak az EU Bíróságához az IE értelmezése, valamint a nemzeti átültetés során keletkezett joghézagok kitöltése érdekében. Az EU Bírósága több olyan precedens jellegû döntést is hozott, amely rámutatott arra, hogy az egyes tagállamok jogalkotó és jogalkalmazó szervei nem, vagy tévesen ültették át a nemzeti jogrendszereikbe az irányelvben megfogalmazott követelményeket, illetve ha át is ültették azokat, akkor helytelenül értelmezik, vagy alkalmazzák a vonatkozó szabályokat. A Bíróság döntései arra ösztönözték – és részben kötelezték – a tagállamokat és az Európai Bizottságot is, hogy felülvizsgálják egyrészt a nemzeti jogszabályokat, másrészt az IE-t magát, s azokat szinkronba hozzák egymással, csökkentve ezzel az EU Bíróság jogalkotási kényszerét és terheit. Az IE módosítása azonban az erõsen eltérõ tagállami érdekek, valamint az Európai Bizottság és az Európai Parlament egymástól meglehetõsen távoli álláspontja miatt igen nehézkesen halad, várhatóan még több évet is igénybe vehet. Ezért azok a tagállamok, amelyek arra rendezkedtek be, hogy semmit nem tesznek, inkább kivárják a számukra kedvezõ helyzetet, kénytelenek lesznek lépni, és – ha kompromisszumok útján is, de – alkalmazni az IE elõírásait.

Mik is ezek az elõírások, figyelembe véve az EU Bíróság ítéleteit, elõzetes döntéseit is?

1./ Az EU tagállamaiban a heti átlagos munkaidõ – a túlmunkát/rendkívüli munkavégzést is beleértve!- nem haladhatja meg a 48 órát. (Ebbe beleértendõk a készenléti jellegû munkakörök is!) Ettõl eltérni még kollektív szerzõdésben sem lehet, kivéve, ha a munkavállaló ahhoz személyesen és kifejezetten is hozzájárul. Azonban a heti 65 óra semmi esetre sem léphetõ túl.

2./ Az úgynevezett referencia idõszak, amelyen belül a heti átlag 48 óra egyenlõtlenül is elosztható, legfeljebb 4 hónap lehet.

3./ Az ügyeletben eltöltött idõ teljes egészében munkaidõnek számít.

4./ A napi/heti pihenõidõ, éves szabadság mértéke a már fentebb megjelöltek szerint minimalizált. Bizonyos munkakörök és feltételek mellett ettõl el lehet térni, de csak az eltéréssel egyenértékû kompenzációs pihenõidõ fejében.

5./Végül, de nem utolsósorban a legvitatottabb és számunkra, katonák számára is legkritikusabb és legfontosabb kérdés az ú.n. „opt-out” („kívülmaradás”) kérdése. A kívülmaradásnak számunkra két vetülete is van:

a.) egyrészt az 1. pontban megfogalmazott kívülmaradás, vagyis a munkavállaló kifejezett beleegyezésével való eltérés a heti 48-órás maximumtól;

b.) másrészt a mindenféle beleegyezés nélküli kívülmaradás lehetõsége a fegyveres szféra munkavállalói számára általános érvénnyel.

Az irányelv jelenleg nem enged semmiféle kívülmaradást a munkavállalók beleegyezése nélkül, ugyanakkor ezt az egyes tagállamok ignorálják, fõleg a fegyveres és rendvédelmi szférában. A hamburgi tûzoltók keresetének tárgyában hozott döntésében ugyanakkor az EU Bírósága kimondta, hogy a tagállamok általános érvénnyel a fegyveres és rendvédelmi szervek esetében sem térhetnek el a 48 órás maximumtól, csak kivételesen indokolt esetben (harci, vagy bevetési jellegû feladatok végrehajtása során), és csak az érintettek személyes hozzájárulásával.

Ha valaki a fentieket elolvasva elgondolkodik azon, hogy jelenleg mit is tartalmaznak a szolgálatteljesítési idõre (munkaidõre), rendkívüli munkavégzésre és pihenõidõre vonatkozólag a hatályos hazai jogszabályok, akkor könnyen beláthatja, hogy van min gondolkodniuk a döntéshozóknak és nekünk magunknak is. Ahogy az elmúlt havi rövid írásomban is megemlítettem már, a Honvédszakszervezet egyik fõ feladata 2006-ban – és valószínûleg az azt követõ években is – a szolgálatteljesítési idõre vonatkozó szabályozás átgondolása és mind a munkáltató, mind a katonák számára elfogadható változat kidolgozása és az érdekegyeztetés rendszerében való képviselete lesz. A következõ havi írásomban ennek néhány vezérfonalát szeretném megosztani az olvasóval.