Nyolc óra munka, három óra utazás

Nyolc-tíz katona ül az asztal körül: tisztek, tiszthelyettesek, ám bizonyos mértékben azonos sorsúak. Idöröl-idöre felállnak néhányan, kisétálnak a beszélgetés szellemi hátterét nyújtó könyvtárból – telefonálnak, cigarettáznak, majd visszatérnek a társasághoz. Hosszúra nyúlik a beszélgetés, de a korábbi tapasztalatokkal szemben itt szinte indulatmentes a diskurzus. Vélhetöen egyfajta apátia is belopózkodhatott a már civil biztonságiak éber tekintete ellenére a laktanyába, de az sem kizárt, hogy a tapolcai parancsnok humanizmusa, néhány gesztusa is hatással van a honvédek hangulatára. Azonos sorsot említettem, s valóban: az önkéntes katonák kiképzöinek életében közös az is, hogy jelentös részük Szombathelyröl került új állomáshelyére.

– Kettészakadt az életünk, hiszen Vas megye székhelyén vagy vonzáskörzetében van az otthonunk, a családunk, s mi naponta három órát töltünk autóbuszon azért, hogy dolgozni tudjunk. Próbáljuk ideiglenesnek tekinteni a jelenlegi állapotot, pedig biztosak lehetünk abban, hogy ez a többségnél évekig, esetleg a nyugdíjazásig is eltarthat. Mégsem kívánunk gyökeresen változtatni, hiszen megismertük már korábban az áthelyezésekkel, a költöztetésekkel járó bonyodalmakat, s nem kívánjuk ennek ismét kitenni a családunkat. A beosztással, a munkahellyel nekünk ugyan nincs gondunk, de gondolnunk kell a feleségeinkre is. Tapolca – bármennyire bájos város is – nem tud versenyre kelni Szombathely munkalehetöségeivel, infrastruktúrájával, az oktatási intézmények széles választékával. Ez utóbbi tényezö döntött nálunk: azért nem kívánok váltani, ideköltözni, mert a tizennégy éves leányom továbbtanulása fontosabb az én kényelmemnél – mondja el gondjait Nagy László törzszászlós, aki szinte mindvégig keretek közé szorítja az idönként elkalandozni vágyó gondolatokat.

Az együvétartozás, a családi kötödések, a „kiképzök kiképzése”, vagyis az önkéntesek oktatására való öt-hat hetes, immár tapolcai felkészülés mégsem kényszerítette önvédelmi, zárt kasztba a szombathelyieket – a kollegalitásnak számtalan jelét érzékelik a korábbi, helyi állomány részéröl.

– Most érezzük csak igazán, milyen lehetett a lelkiviláguk a lentieknek, amikor Savaria patinás városába kényszerültek az átszervezések miatt – mondják, s abban is biztosak, hogy a munka fogja összehozni a katonákat.

– Az elmúlt néhány hónapban sok minden megváltozott körülöttünk. A sorállományú katonákkal ébresztötöl takarodóig együtt voltunk – most több idö jut felkészülésre, testedzésre – összességében speciálisabb lett a feladatunk. Furcsa, ellentmondásos a helyzet: ezerrel toboroznak, miközben létszámstopot hirdet a tárca. Ugyanakkor azt is látjuk, hogy a toborzóirodák nem végeznek dicséretes munkát – jobban kellene szelektálni a jelentkezök között. Érezzük és halljuk is: az új kollégáknál csak a pénz jelenti a motivációt, szó sincs immár itt hazaszeretetröl. Számukra a cél a külszolgálat, vagy esetleg a telet átvészelni a honvédségnél. Ez azért is tragikus, mert milliókba kerül a kiképzésük, s ök egy könnyed mozdulattal kilépnek az egyenruhások világából.

Mindez érthetö lenne, ha éppúgy ismernék a rendszer müködését, mint mi több év vagy évtized után: mert melyik az az alakulat, amelynek biztos a jövöje? Mi már tudjuk, hogy nincs karriermodell sem a tiszteknek, sem a tiszthelyetteseknek. Ezért értünk egyet az ismert katonai közmondással: a honvédséget csak egy dolog zavarja – a katona!

Gond van az érdekvédelemmel is, hiszen nem érzékeljük, hogy a Honvédszakszervezet eredményesen tárgyal a tárca vezetésével illetmény ügyben. Úgy látjuk, hogy a kezdeti lendület megtört: legalább a kilencvenes évek elejének szintjén kellene élnünk. Mégiscsak nonszensz, hogy tizennyolc év után 88-90 ezer forint a jövedelmem – veszi át ismét a szót Nagy László, akihez azonnal többen csatlakoznak a személyes érintettség okán. Elmondják, hogy a havi hatvanezer forintos utazási költségböl mindössze huszonhárom ezret térít meg a munkáltató, s hogy korábbi jogosítványaikat is megnyirbálták a takarékosság jegyében. Példa erre a nötlen tiszti lakások használata, mely korábban térítésmentes volt, most pedig mintegy hatezer forintba kerül.

Ez a mi sorsunk: harminc-negyvenéves katonaként már túl vagyunk négy-öt költözésen, s ha választani kell a felfelé vagy kifelé variációból, valószínüleg a többség az utóbbi mellett döntene. Hangsúlyozom, annak ellenére, hogy itt, Tapolcán rendkívül korrektek velünk a bajtársak, a parancsnokok: arra is kiterjed a figyelmük, hogy a szolgálatot és a délutáni kiképzéseket lehetöleg a helyiek végezzék.

Nincs különösebb oka a jókedvre Dalmadi Zoltán karnagynak sem, hiszen zenekarából tizenöt fö, vagyis egyes komplett hangszercsoportok hiányoznak. Lehet, hogy nemcsak a Radetzky indulót, hanem az egész haderöreformot újra kell hangszerelni?