Alkotmánybírósághoz fordult a Honvédszakszervezet

2004. évre vonatkozóan:

1. Aggályosnak tartjuk, hogy az állomány tagjai, akiknek szolgálati viszonya 2004. február 1-je és 2004. december 31-e között szünt meg, a Tv. 38. § (4) bekezdése alapján részesülhetnek ugyan egy havi külön juttatásban, illetőleg annak időarányos részében, azonban a törvény esetükben is alkalmazni rendeli a Tv. 34. §-ának rendelkezéseit, amely a jogosultság feltételeit lényegesen korlátozza és a korábbi jogszabályi rendelkezésektől eltérően ez idáig ismeretlen új szabályozást vezet be. A Tv. 34. §-a alapján nem részesülhet egy havi külön juttatásban az állomány tagja, amennyiben a keresőképtelenséget okozó betegség, fizetés nélküli szabadság miatti távollétének időtartama, valamint minden olyan munkában nem töltött ideje, amely alatt átlagkereset vagy távolléti díj fizetésében részesül, naptári évenként együttesen a hat hónapot meghaladja.

2. Sérelmesnek tartjuk, hogy az előzőekben bemutatott személyi kör, azaz akik jogviszonya 2004. február 1-je és 2004. december 31-e között szünt meg, a külön juttatásban, vagy annak időarányos részében jogviszonyuk megszünését követően legalább egy év és 15 nap elteltével részesülnek, s így két lényeges szempontból is hátrány éri őket.

Egyrészt, mert a külön juttatás leghamarabb 2006. január 16-án esedékes, számukra a nyugdíj mértékének megállapítása szempontjából nem figyelembe vehető jövedelem; másrészt, mert a több mint egy éves várakozási időt a jogszabály semmilyen fajta ellenértékkel – például kamatfizetéssel - nem kompenzálja.

A hivatásos katona esetében a szolgálati nyugdíj mértéke a nyugdíjazást közvetlenül megelőző 12 hónap alatt elért illetménynek és illetmény jellegü juttatásoknak a személyi jövedelemadóval csökkentett összegének havi átlaga. Ebből következően felmerülhet, hogy a jogviszony megszünését követően teljesített külön juttatás a nyugdíj mértékébe nem számít bele.

3. Kifogásoljuk továbbá, hogy akiknek jogviszony 2004. február 1-je és 2004. december 30-e között szünt meg, kizárólag kérelem alapján jogosultak az egy havi külön juttatásra vagy annak meghatározott részére, mely kérelmet legkésőbb 2006. március 31. napjáig kell a munkáltatóhoz írásban benyújtani, aki a kérelem beérkezésétől számított 30 napon belül, de legkorábban 2006. január 16-án köteles intézkedni a külön juttatás kifizetéséről.

A külön juttatás egyéb esetekben, a fentieken kívül eső személyi kör számára olyan alanyi jogosultság, amelyhez az érintett jognyilatkozata nem szükséges, és a jogosultság elévülésére vonatkozó határidőre az általános munkajogi elévülési idő, azaz a 3 év az irányadó. Ezen szabályozás különösen sérelmes a jogviszonyban már nem álló személyekre, mert esetükben a legnagyobb az esély arra, hogy nem szereznek tudomást jogosultságuk megnyílásáról és az igénybevétel módjáról, illetve határidejéről.

 2005. évre vonatkozóan:

A 2005. évre vonatkozó egy havi külön juttatás szabályozása véleményünk szerint az azt megelőzően hatályos, illetőleg azt követően hatályos jogszabályi rendelkezések lényeges eltéréseire figyelemmel aggályos tartalmú.

Kifogásoljuk, hogy míg a 2004. év vonatkozásában az átmeneti rendelkezések szabályozzák az időarányos kifizetést, és a 2006. január 1-jén hatályos szabályozás szerint is megvalósul az időarányos kifizetés, amennyiben a katona nem áll a teljes tárgyévben szolgálati viszonyban (feltéve mindkét esetben, hogy a tárgyévben legalább háromhavi jogviszonnyal rendelkezik), addig a 2005. évre vonatkozóan az időarányos kifizetést kifejezetten tiltja  a jogszabály. Ebből következően a 2005. évre vonatkozóan a katona vagy egy teljes havi külön juttatásban részesül, vagy egyáltalán nem jogosult.

Akik jogviszonya 2005. évben szünt meg, nem jogosultak 2006. január 16-án, vagy jogviszonyuk megszünésekor az egy havi külön juttatásra vagy annak időarányos részére. Ebből következően az a kérdés fel sem merülhet, hogy a külön juttatás a nyugdíj mértékébe  beleszámít-e. Úgyszintén diszkriminatív, hogy akinek jogviszonya a 2005. évben szünt meg, 2006. január 16-án vagy jogviszonya megszünésekor nem jogosult egy havi külön juttatásra, illetőleg annak időarányos részére, míg akinek jogviszonya a 2005. évben keletkezett, az 2006. január 16-án jogosult lehet tizenharmadik havi illetményre vagy annak időarányos részére.

Álláspontunk szerint nincs ésszerü indoka, önkényes azon szabályozás, hogy a 2005. évre vonatkozóan, a 2004. és a 2006. év szabályozásától eltérően, a törvény kifejezetten tiltja az időarányos kifizetést, így ezen rendelkezés hiánya diszkriminatív és alkotmányellenes.

Látható, hogy a három különböző évben  az azonos jogcímü jogosultság feltételeit lényegesen eltérően szabályozta a jogalkotó, a jogszabályi változások ésszerü indok nélküliek, önkényesek és ezáltal véleményünk szerint alkotmányellenesek. 

 2006. évre vonatkozóan:

A 2006. január 1-jén hatályba lépett törvény legmarkánsabb újítása, hogy a katona nem jogosult tizenharmadik havi illetményre, amennyiben a tárgyévben nem rendelkezik háromhavi jogviszonnyal. Időarányos részre jogosult, amennyiben a tárgyévben a jogviszonya három hónapot meghaladja. A jogviszony tartamának számításánál azonban nem lehet figyelembe venni a keresőképtelenségét okozó betegségének, fizetés nélküli szabadságának, valamint minden olyan munkában nem töltött idejének a tartamát, amely alatt távolléti díj vagy átlagkereset fizetésében részesül, ha ezek együttes tartama meghaladja a hat hónapot. 

E mellett önmagában azt is sérelmezzük, hogy jogszabály – a rendes szabadság és a szülési szabadság kivételével – nem állapított meg olyan munkában nem töltött időre vonatkozó távolléti jogcímeket, amelyek esetében a tizenharmadik havi illetményre vonatkozó jogszerző idő – a rendes szabadsággal és a szülési szabadsággal egyezően – feltétlen lenne. A jogszabály ebből következően indokolható, méltányolható okból eredő távolléteket is a hat hónapos mérleg serpenyőjébe helyez, amely könnyen azzal a következménnyel is járhat, hogy az érintett a tizenharmadik havi illetményre vonatkozó jogosultságától a hat hónapos mérték meghaladása miatt nagyobbrészt elesik.

Ennek egyik példája, hogy a jogviszony megszünésekor a katona főszabályként felmentési időre jogosult, melynek felére a munkáltatói jogkört gyakorló elöljáró köteles az állomány tagját mentesíteni a szolgálatteljesítési kötelezettség alól. A munkáltatói jogkört gyakorló elöljáró az állomány tagját a felmentési idő teljes tartamára mentesítheti a szolgálati kötelezettség teljesítése alól. Felmerül a kérdés, hogy a munkáltató jogkört gyakorló elöljáró egyoldalúan, mérlegelési jogkörében meghatározhatja-e azt, hogy az állomány tagját a felmentési idő teljes tartamára mentesíti a szolgálati kötelezettség teljesítése alól, vagy az állomány tagja ezzel szemben emelhet-e kifogást, vagy szükséges-e hozzájárulása, amely akadályát jelentené a szolgálati kötelezettség teljesítése alóli mentesítésnek.

A jogalkotó szándéka a tizenharmadik havi illetményre való jogosultság feltételrendszerének meghatározásakor feltehetően az lehetett, hogy a jogszerző időtartamok megállapításánál főszabályként figyelmen kívül kívánta hagyni azokat az időszakokat, amikor a katona – habár szolgálati viszonya fennáll – , de munkát nem végez. Következetlen a jogi szabályozás, hiszen a rendes szabadság és a szülési szabadság kivételével minden egyéb fajta távollét – a hat hónapos mértékre tekintettel – veszélyezteti a jogosultságot, a GYES és a GYED időtartamának kivételével. Ezen utóbbi időszakokban az érintett szintén nem végez munkát, és érthetetlen, hogy miért esik más megítélés alá, mint például a keresőképtelenséget okozó betegség, vagy a felmentési idő tartama.

Nem az szándékunk, hogy a GYES és a GYED tartamára is vonatkozóan a jogszabály megállapítsa a korlátozást, hanem rá kívánunk mutatni a jogszabály vezérelvének következetlenségére. Álláspontunk szerint a munkától való jogszerü távollétnek jogcímei olyan sokrétüek, és egyedi körülmények alapján oly különbözően méltányolhatók, hogy ezen szempontnak a jogosultság feltételrendszerébe való illesztése szükségszerüen egyéni és csoportos érdeksérelmet teremt, ezért elvetendő.