2024. 03. 19. kedd
Bánk, József
: 396 Ft   : 365 Ft Benzin: 583 Ft/l   Dízel: 614 Ft/l   Írjon nekünk HADITECHNIKA

Az USS Houston – A ´´vágtázó kísértet´´

Az USS Houston – A ´´vágtázó kísértet´´
Nemes Ferenc  |  2023. 06. 01., 11:01

1942 tavaszán, a megtépázott amerikai USS Houston és az ausztrál HMAS Perth cirkálók, a Jáva-tengeren előző nap vívott tengeri csata túlélőiként, a Jáva és Szumátra között húzódó Szunda-szoroson át próbáltak egérutat nyerni a megállíthatatlanul előrenyomuló japánok elől. Nem jártak sikerrel és sorsukat sokáig homály fedte.

Javított verzió

Az 1922 – es washingtoni flottaszerződést, az azt elfogadó államok többnyire igyekezetek betartani, de keresték a kiskapukat is és megpróbáltak valahogyan kibújni alóla, ha módot találtak rá. Az amerikaiak ellenben talán mindenkinél rigorózusabban ragaszkodtak az előírásokhoz és ennek szellemében születtek meg az úgynevezett „szerződéshajók”, vagy ahogy később gúnyosan nevezték őket, a bádogflotta.

1925 decemberében, az amerikai kormány és a haditengerészet képviselői konferenciát tartottak, amelyen sikerült megegyezésre jutniuk nyolc új hadrendbe állítandó cirkáló megépítésének finanszírozásról, amelyekkel az elöregedőben lévő egységeket kívánták pótolni. Szigorú kikötés volt a mérnökök számára, hogy tekintettel a nemzetközi szerződésben a cirkálók számára kiszabott súlyhatárra, vízkiszorításuk nem haladhatja meg a 10000 tonnát. Az ennek nyomán megszülető Pensacola-osztály számos tekintetben nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket és két egység, az USS Pensacola és az USS Salt Lake City után több nem is épült a típusból, hanem alaposan átdolgozva a terveket áttértek a Northampton-osztálynak nevezett javított verzióra.

A két típus méreteiket és megjelenésüket tekintve nagyon hasonló volt, de a Northamptonok törzse mintegy négy méterrel hosszabb, 182 méteres volt és minimálisan szélesebb is. Ennek ellenére az új hajók könnyebbek lettek elődeiknél és teljesen felszerelve is csak 9200 tonna lett a vízkiszorításuk, ami jócskán a nemzetközileg meghatározott határ alatt maradt. Ennek az volt a hátránya, hogy az elődtípushoz hasonlóan ezek is igencsak hajlamosak lettek a dülöngélésre, amit később stabilizáló fenékgerincek (keel) felszerelésével, illetve a magas felépítmény átépítésével, könnyítésével tudtak megoldani. A hajótest elülső harmadának szabadoldal magasságát megnövelték, így tengerállóbbak és kevésbé nedvesek lettek, mivel a hullámok már nem mosták végig az orrfedélzetet. A legszembetűnőbb eltérés az volt, hogy a Northamton-osztályt látták el az amerikai hadihajók közül először repülőgéphangárral, amelyben behajtott szárnyakkal, akár négy Curtiss SOC-1 Seagull kétfedelű, felderítő hidroplán is elfért, bár közülük kettőt szinte mindig az indítókatapultokon tároltak. (a háborút végigharcoló és átvészelő példányokon, ezeket később a modernebb Vought OS2U Kingfisher gépekre cserélték)

A hajtómű, a bevált nyolc White-Foster olajtüzelésű kazánból és négy összesen 107000 lóerő teljesítményű Parsons fogaskerék áttételes gőzturbinából állt, ami 32,5 csomós maximális sebességet tett lehetővé, 15 csomós utazósebesség mellett mintegy 19000 kilométeres hatótávolsággal.

A fegyverzetet a Pensacolákhoz képest jelentősen megváltoztatták. A fő tüzérséget jelentő 203 mm – es lövegekből, tíz helyett csak kilencet kaptak, de ezeket három darab, háromlöveges toronyba osztották szét, amelyek közül kettő elől, egy pedig a tatfedélzeten lett telepítve. Ez a toronyelrendezés annyira bevált, hogy általánossá vált és még a legmodernebb Iowa-osztályú csatahajókon is ezt alkalmazták.

A másodlagos fegyverzetet nyolc darab 127 mm – es többcélú löveg jelentette, amelyeket részben a hangár tetején illetve a hátsó felépítményen, kétoldalt helyeztek el és felszíni, de akár légi célpontok ellen is használhatók voltak. A lövegállások mellvédjén kívül azonban a tüzérek nem kaptak semmiféle védelmet, még repeszvédő pajzs formájában sem. Kifejezetten légvédelemre négy darab, négycsövű 28 mm – es (a híres, úgynevezett „Chicago Piano”) és két háromcsövű 47 mm – es gépágyút, valamint nyolc Browning géppuskát kaptak. Kiegészítő fegyverzetként a Northampton–osztály két darab 533 mm – es háromcsöves torpedóindítóval is rendelkezett, de ezeket a harmincas évek közepén eltávolították a hátsó felépítmény oldalain lévő mélyedésekből, amelyeket ezután lefedtek. Az építésük idején még tekintélyes méretűnek számító fegyverzet ára a súlyhatár betartása érdekében a vékony páncélzat volt. Oldalt 76 – 95 mm, a fedélzeten 25 és 51 mm közötti, a tornyokon pedig 19 – 64 mm, ami a rombolók tüzérsége ellen még megfelelt, de a nagyobb hajóágyúk ellen már nem sok védelmet nyújtott.

Az osztály hajóit (Northampton, Chester, Louisville, Chicago, Houston, Augusta), a New York Shipbuilding, a Betlehem Steel Corporation, a Puget Sound Navy Yard, a Mare Island Nayv Yard és a Newport News Shipbuilding Company gyártotta le. Építésüket lelassította az 1929 – ben kitört gazdasági világválság, de ennek ellenére, 1931 tavaszára mindegyik szolgálatba állt és ebben az időben ezek számítottak az US Navy legmodernebb cirkálóinak. Eredeti besorolásuk, ekkor még páncélzatuk alapján könnyűcirkáló volt, de az USA által is aláírt 1930 – as londoni egyezmény nyomán, amely a washingtoni módosítása volt, 203 mm – es lövegeik miatt átminősítették őket a nehézcirkáló kategóriába.

Az osztály ötödik egysége (eredetileg CL-30, majd 1931. július 1 - től már CA-30 hadrendi jelzéssel) Newport News – ban épült a Newport News Dry Dock Companynál, Augusta nevű testvérével egyidőben. (csak ez az üzem épített két hajót az osztály egységei közül) Gerincét 1928. május elsején fektették le és 1929. szeptember 7 – én bocsátották vízre. Mivel nevét a texasi nagyvárosról, Houstonról kapta, Oscar Holcombe polgármester Elizabeth nevű lányát érte az a megtiszteltetés, hogy felavathatta.

Miután 1930 októberében a sikeres működési tesztek után hivatalosan is hadrendbe állt, egy Houston városában tett tisztelgő látogatást követően rövid ideig az atlanti vizeken szolgált, majd 1931 januárjában a Csendes-óceánra vezényelték, ahol az Egyesült Államok Fülöp-szigeteken állomásozó, úgynevezett ázsiai flottájának zászlóshajója lett. Ebben a szerepkörben 1933 májusában testvérhajója az Augusta váltotta, a Houston pedig san francisco – i állomáshellyel az úgynevezett Felderítő, vagy Cserkész Flottába került át. A harmincas évek voltak kétségtelenül az USS Houston legjobb évei. A szépvonalú és impozáns megjelenésű cirkáló fedélzetén számos magasrangú vendég is megfordult és a két háború közötti években több diplomáciai küldetést is teljesített. Roosevelt elnök egykori haditengerészeti miniszterként kedvelte a flottát és a hadihajókat, így szívesen időzött fedélzetükön ha tehette. A Houston elnöksége idején, többször is amolyan nemhivatalos elnöki jachtként funkcionált.

Miután átesett egy nagyjavításon, akkori támaszpontjáról, Pearl Harborból 1940 második felében visszatért pályafutásának első jelentős állomására Manilába, hogy ezúttal Thomas C. Hart admirális és egyben ismét az ázsiai flottakülönítmény zászlóshajója legyen. A Pearl Harbort ért japán támadás idején, még aznap éjjel egy flottakötelék élén ki futott a Fülöp-szigetekről a nyílt tengerre, de ellenséggel nem találkozott, így a hosszú, de eseménytelen őrjárat végén, december 28 – án kikötött az ausztáliai Darwinban. Onnan továbbindult Surabayába és csatlakozott a japán előrenyomulás megállítására sebtében felállított, közös amerikai-brit-holland-ausztrál (ABDA) haderő tengeri egységeihez, amelynek parancsnokává február 5 – én Hart tengernagyot nevezték ki. Jellemző, hogy az admirálist nemsokkal később, február 16 – án már fel is mentették a szolgálat alól és hazaküldték az USA – ba - papíron egészségügyi okokra hivatkozva -, de valójában brit és holland alárendeltjei végeztek eredményes aknamunkát elmozdítása érdekében. Nem értettek egyet a döntéseivel, ugyanis túl óvatosnak tartották…

Előjáték a Jáva-tengeren

A fölényeskedve lenézett japánok Pearl Harbor elleni támadása nagy arculcsapás volt a nyugati hatalmaknak és nem is igazán tudtak mit kezdeni a megállíthatatlannak tűnő előrenyomulásukkal. Végül az a döntés született, hogy a távol-keleten érdekelt Brit Birodalom, Hollandia, az USA és a Brit Birodalomhoz tartozó Ausztrália a térségben rendelkezésre álló haderőit, 1942 elején közös parancsnokság alá vonják. Az így létrejött ABDACOM főparancsnokának Sir Archibald Wavell tábornokot nevezték ki. A szervezet konkrét feladata az lett volna, hogy összehangolja a japánok feltartóztatását az úgynevezett Malayan Barrier - nek vagyis Maláj sorompónak nevezett hipotetikus vonalon. (ez a Maláj-félsziget- Szingapúr és Holland Kelet-India legdélibb szigetein keresztül húzódott)

Az elképzelésnek azonban nem volt realitása. Bár papíron a szövetségesek hatalmas szárazföldi, légi és tengeri erőkkel rendelkeztek, ezek hatalmas területen szétszórva helyezkedtek el és kiképzettségük, felszerelésük erősen vegyes képet mutatott. A gyarmati csapatok többsége valójában leginkább arra volt felkészítve, hogy leverje az esetleges helyi lázongásokat és ennek megfelelően fegyverzetük jobbára elavult, vagy elavulóban lévő eszközökből állt amelyek már kikoptak az első vonalbeli egységektől, viszont a döntéshozók úgy vélték, hogy a világ túlsó felén ezek is megfelelnek… Problémát jelentett még a bonyolult parancsnoki láncolat és a hatáskörök átfedése, de a nyelvi, kommunikációs nehézségek is. Nem volt meg az igazi összhang stratégiai szinten sem, mert a szövetséges hatalmaknak más - más érdekszféráik voltak. A britek elsősorban délkelet-ázsiai hídfőállásaik, így az alaposan megerősített Szingapúr és Hongkong, az amerikaiak a Fülöp-szigetek, a hollandok a Holland Kelet – Indiának nevezett indonéziai gyarmataikat, míg az ausztrálok természetesen elsősorban saját hazájukat, egyben a Brit Birodalom legtávolabbi területét igyekeztek megvédeni. Amikor aztán 1942. február 15 – én elesett Szingapúr, az addigi, amúgysem túl reális védelmi tervek egycsapásra végképp összeomlottak mint a kártyavár. A japánok előtt szabaddá vált az út egész Indokína, illetve most már a kőolajban és nyersgumiban gazdag indonéziai szigetvilág felé és itt megvetve lábukat, már Ausztrália sem tűnt elérhetetlennek. A kétségbeesetten védekező gyarmati csapatok csak lassítani tudták a japán gőzhengert, feltartóztatni azonban nem. Az ABDACOM néhány hét működés után végül feloszlatásra került, mert a gyorsan változó katonai helyzetben nem volt értelme fenntartani.

A szövetségesek ABDAFLOAT nevű egyesített tengeri haderejét 1942. február 16, vagyis Hart tengernagy leváltása után a harciasabbnak tartott holland Conrad Helfrich altengernagy irányította. A rendelkezésére álló erő - akárcsak a szárazföldi és légi egységek -, papíron jelentősnek tűnt, azonban a hajók nagyrésze elavult, sőt némelyik egyenesen ősrégi volt.

A vadonatúj HMS Prince of Wales csatahajót és a már eléggé koros, de még ütőképes HMS Repulse csatacirkálót a brit Admiralitás azért küldte 1941 végén a Csendes-óceánra, mert magabiztosan azt hitték, hogy a két nagy hajó megjelenése majd visszariasztja a japánokat. Azonban azok nemhogy nem ijedtek meg tőlük, hanem zuhanóbombázóikkal és torpedóvetőikkel néhány nappal a pearl harbori rajtaütés után, elpusztították a Szingapúrból légi fedezet nélkül a nyílt óceánra kiküldött páncélos óriásokat. Ezután a térségben a szövetségeseknek nem volt nehézfegyverzetű egysége, így csak abból tudtak létrehozni egy csapásmérő köteléket ami éppen rendelkezésre állt. Ez lett az Eastern Strike Force amelynek parancsnoka a holland Karel Doorman ellentengernagy lett.

A legütőképesebb egységnek két nehézcirkáló számított. Az azóta néhány plusz légvédelmi löveggel is felszerelt Houstont, az eltelt három hónap alatt, amikor főleg konvojokat kísért és járőrözött, a japánok már négyszer is elsüllyesztettnek jelentették. 1942. február 3 – án, amikor egy bombatámadás után használhatatlanná vált a hátsó lövegtornya, és meghalt a legénység 48 tagja tényleg majdnem sikerült is elpusztítaniuk, de hajó sérülése és lecsökkent tűzereje ellenére továbbra is az első vonalban maradt. Az elkövetkező időszakban újabb heves támadásokat és kisebb sérüléseket is elszenvedett, de ezeket Albert H. Rooks kapitány irányításával sikeresen átvészelte és tovább harcolt. A tengerészek némi akasztófahumorral a cirkálót a Jávai Partok Vágtázó Kísértetének keresztelték el, amely újra és újra visszatér. A vele közel egykorú HMS Exeter brit nehézcirkálót az atlanti vizekről vezényelték a világ túlsó felére. Alig egy évvel korábban részt vett a Bismarck üldözésében és azon kevés hadihajó közé tartozott, amelyet már radarral is felszereltek, bár ennek nem sok gyakorlati hasznát vették, mivel a kezdetleges berendezéssel állandóan baj volt.

A könnyűcirkálók közül a legütőképesebb a Leander-osztályú, ausztrál HMAS Perth volt, amely alaposan kivette részét a földközi-tengeri hadműveletekből, mielőtt visszavezényelték volna a Távol-Keletre. A többi, mint az USS Boise, a húszéves USS Marblehead, a holland De Ruyter, a Tromp valamint a Java és a vén De Zeven Provincien (ez az egykori partvédő páncélos még 1909 – ben állt szolgálatba…), súlyosan alulfegyverzettek voltak, gyenge páncélvédelemmel. A szövetségesek egyetlen a térségben tartózkodó hordozója, az USS Langley valaha szénszállítókét kezdte pályafutását, így lassú volt, csekély harci értékkel. A rendelkezésre álló viszonylag nagyszámú romboló is nemzetiségtől függetlenül nemsokkal az 1. világháború után épült, de már a legfiatalabbak sem tartoztak közülük az élvonalba semmilyen tekintetben. Igazán korszerűnek a csak az a néhány új, amerikai tengeralattjáró volt nevezhető, amelyek nemsokkal korábban kerültek Hart admirális parancsnoksága alá a Fülöp-szigetekre, régi típusú társaik mellé. Ez a szedett-vedett flotta állt szemben a Hirohito császár erős és jól felszerelt tengeri haderejével.

1942. január 23 – án négy régi, Clemson-osztályú amerikai romboló megtámadta a japánok egyik konvoját a Borneó délkeleti partvidékén fekvő Balikpapan közelében és elsüllyesztettek öt japán szállítóhajót, azonban így sem sikerült megakadályozni hogy a térség olajmezői és feldolgozólétesítményei japán kézre kerüljenek. (bár azokat a visszavonuló hollandok alaposan megrongálták) Ez a kis siker és a szövetséges tengeralattjárók által elért egyéni győzelmek némi reményt adtak ugyan, azonban nem voltak elegendőek a hódítók ellen. Február 19 - 20 – án a japánok több hullámban lebombázták az észak-ausztráliai Darwin kikötővárost és ezzel jó időre használhatatlanná tették az ellenük indítandó kelet-indiai hadműveletek számára. Nyilvánvaló volt, hogy következő célpontjuk Jáva szigete lesz, ezért február 27 - én Karel Doorman ellentengernagy harccsoportjával elindult, hogy elfogja a Makassar – szoros felől közeledő inváziós erőket. Az Eastern Strike Force a sérült Houston és az Exeter nehézcirkálókból, a De Ruyter (Doorman zászlóshajója), a Java és a Perth könnyűcirkálókból, valamint kilenc rombolóból állt, amelyek között szintén volt brit, holland és amerikai.

Velük szemben Takeo Takagi ellentengernagy állt a Nachi és a Haguro nehéz, a Naka és Jintsu könnyűcirkálókkal, valamint tizennégy rombolóval. Az erők elvileg eléggé kiegyenlítettek voltak, sőt a nyugatiak még kissé előnybe is kerültek, miután az időjárás miatt a japán légierő nem tudott beavatkozni. De valójában mind technikailag, mind harcászatilag a japánok voltak fölényben. Vezetésük, kiképzettségük, fegyverzetük és felderítésük nagyságrendekkel jobb volt mint az ellenfélé, nem kellett takarékoskodniuk sem a lőszerrel, sem az üzemanyaggal és különösen gyakorlottak voltak az éjszakai harcban, amire eleve célzatosan készültek is. Az 1942. február 27. késő délutánjától, a 28 – ra virradó éjszakáig vívott jáva-tengeri csata az 1916 – os jütlandi ütközet óta legnagyobb volt. Doorman hajóival megpróbálta elérni a mintegy húsz japán csapatszállítóból álló konvojt de Takagi biztosító köteléke útjukat állta. A Kortenaer rombolót már a csata elején szó szerint kettészakította egy a nyugatiak által csak ekkoriban megismert, de máris félelmetes hírnévre szert tevő Type 93 típusú torpedó. Az Exeter, miután egyik gépháza nemsokkal ezután szintén súlyosan megsérült, a Witte de With holland romboló kíséretében kénytelen volt Surabayába menekülni. Az ideiglenesen kijavított cirkáló a HMS Encounter és az USS Pope rombolókkal együtt megpróbált a ceyloni Colombóba jutni, de még a közelébe sem sikerült érniük, mert március 1 – én összeakadtak egy erős, nehézcirkálókból és rombolókból álló japán flottakötelékkel, amely a második jáva–tengeri csatában immár hatékony légi támogatást is élvezve, gyorsan végzett velük a Bawean szigettől északnyugatra.


Az 58. romboló flotillába (58. DesDiv) tartozó, négy öreg amerikai romboló üzemanyaghiány miatt volt kénytelen kiválni a harcból, a HMS Jupiter pedig egy valószínűleg még a hollandok által nemsokkal korábban telepített aknára futott és felrobbant. Ezek után Doorman este 23 órakor a négy cirkálóra fogyatkozott kötelékével mégegyszer rohamra indult. A heves tűzpárbaj során több japán hajó is megrongálódott, de aztán előbb a De Ruyter, majd a Java is torpedót kapott az oldalába és éjjel két óra után mindkét holland hajó elmerült. Maga Doorman admirális is az áldozatok között volt. Az Eastern Strike Force – ból hírmondóként megmaradt Houston és Perth visszavonult. Helfrich admirális ugyan rádión, meglehetősen mérsékelt realitásérzékről tanúskodva, az ellenség teljes megsemmisítésére utasította őket, de a Perth kapitánya Hector Waller ezt a figyelmen kívül hagyta és Doorman röviddel halála előtt kiadott utolsó parancsának megfelelően a harccsoport maradékát Batavia (a mai Jakarta) felé fordította. A hajótörötteket kénytelenek voltak sorsukra hagyni.

Torpedóözön

A két megtépázott cirkáló február 28 – án a kora délutáni órákban érte el Batavia kikötőjét Tanjong Priokot, amely nyomasztóan csendes és elhagyatott volt. A hatóságok és a helyőrség katonái készülve az invázióra, lázasan dolgoztak az infrastruktúra megsemmisítésén, vagy legalábbis használhatatlanná tételének előkészítésén. A kikötői létesítmények, raktárak már mind alá voltak aknázva. Mivel a japánok előzőleg már többször bombáztak, elérhető üzemanyag már csak annyi volt a még épségben maradt néhány tárolóban, hogy a hajók tartályait éppen hogy félig fel tudták tölteni, lőszer pedig szinte alig maradt, az is csak a kisebb kaliberű fegyverekhez. Amíg az üzemanyagfelvétel és a berakodás zajlott, akinek éppen nem volt dolga, a kihalt raktárak között kalandozott és összeszedett mindent amit tudott. A Houston néhány matróza például talált egy tucatnyi egymásra halmozott mentőtutajt és azonnal fel is rángatták őket a fedélzetre. Később nagyon jól jöttek. A Perth legénységének ugyanakkor feltűnt, hogy a hajó kabalamacskája Red Lead egy fekete kandúr (a nevét ami „Vörös Ólom” – nak fordítható, azután kapta, hogy kiborított egy doboz vörös alapozót és természetesen bele is lépett…), háromszor is meg akart szökni a fedélzetről. Mindannyiszor megkeresték és visszahozták, de a legénység amúgyis nyomott hangulatának nem tett jót kedvencük furcsa viselkedése, mert nagyon rossz előjelnek tartották.

 Napnyugtakor a Perth, nyomában a Houstonnal kifutott a nyílt óceánra, hogy áthaladva a Szunda-szoroson, majd megkerülve a szigetet, az akkor még viszonylag biztonságosnak tekinthető délnyugat - jávai Tjilatjap kikötőjébe hajózzanak. Úgy volt, hogy a Tanjong Priokban horgonyzó holland HNMLS Evertsen romboló is velük tart, de felkészítése alkonyatig nem fejeződött be, így hátrahagyták azzal, hogy amint tud induljon utánuk. Waller kapitány a kézhez kapott felderítési jelentésekből úgy tudta, hogy az útjuk legkritikusabb szakaszának számító Szunda–szorosban egyelőre még nincsenek japánok és legfeljebb járőröző holland, vagy ausztrál rombolókkal találkozhatnak. Sajnos a kapott információk már korántsem fedték a valóságot.


A két hajó teljesen lesötétítve, közepes sebességgel haladt, mert takarékoskodniuk kellett az üzemanyaggal. A trópusokon gyorsan sötétedik és bár tiszta és nyugodt volt az idő, eléggé sötét volt, ami úgy tűnt, hogy a kezükre játszik. Azonban egy történet szerint váratlanul furcsa dolog történt. Egymás után hat, sárga fényű valami villant fel, a hajók oldala mentén, amint elhaladtak mellettük. Mindenki döbbenten találgatta mik lehettek azok. Amikor elhagyták őket és már éppen kezdtek megkönnyebbülni, váratlanul újabb sárga fények villantak fel. Ismét hat darab, egyenlő távolságra egymástól, felvillantak, majd kialudtak. Mindenki valami újfajta japán jelzőrendszerre gyanakodott, így biztosak voltak benne, hogy az ellenség nem lehet messze. A jelenséghez - ha valóban megtörtént -, a japánoknak valószínűleg semmi köze sem volt és a mai napig sem tudni mi lehetett. Az ellenség viszont valóban a közelben volt.

Amikor késő este, nemsokkal 23 óra után elérték a Jáva északi végénél fekvő, jókora Banten-öblöt, előbb a Perth, majd a Houston őrsége is egy hajót vett észre. Eleinte a járőröző szövetséges egységnek egyikének hitték, de amikor a leadott fényjelzésekre csak érthetetlen zagyvaságot kaptak válaszul, be kellett látniuk, hogy már itt vannak a japánok. A gyors, erős fegyverzetű Fubuki romboló, amellyel összetalálkoztak, egy ideje már tisztes távolságból követte a két cirkálót és jelentette minden mozdulatukat. A Perth tüzet nyitott rá, de nem sikerült eltalálni. A lelepleződött Fubuki is azonnal támadásba lendült és gyors egymásutánban kilőtte mind a kilenc torpedóját, majd teljes gőzzel elszelelt.

A két cirkáló behatolt az öbölbe. Mind Waller, mind Rooks kapitány azt gondolta, hogy minimum egy tucatnyi ellenséges hadihajó lehet előttük, talán azok, amelyekkel az előző nap harcoltak, de amit a Banten-öbölben találtak, arra egyikük sem számított. A felderítők jelentése hajítófát sem ért, ugyanis a japánok már elérték Jávát és legalább hetven hadihajójuk sorakozott előttük. Véletlenül sikerült belefutniuk Hitoshi Imaura tábornok inváziós erőibe és Kenzaburo Hara admirális biztosító flottakötelékébe…

A hajók több mint a fele kisebb – nagyobb, katonákkal és felszereléssel megrakott szállító, a többi torpedónaszád, aknaszedő, valamint kilenc nagy romboló, valamivel távolabb pedig ott volt a félelmetes ikerpár is, a Mikuma és a Mogami nehézcirkálók. Ezekről a nyugati hírszerzés nem tudta, hogy tíz 152 mm – es lövegüket, 1939 – ben 203 – asokra cserélték, amelyeket tucatnyi torpedóvető cső és egyéb fegyver is kiegészített. Bármelyikük akár egymaga is elbánhatott volna a Houston – nal és a Perth – el.

Waller kapitány abban reménykedett, hogy behatolva az öbölbe, ágyútűzzel megzavarhatják az inváziót, majd megpróbálnak kitörni a Szunda-szoros felé. Nem tudhatta, hogy az öböl körüli vizeken ott van Takeo Kurita tengernagy flottaegysége is, benne a Ryujo hordozóval, a Suzuya és a Kumano nehézcirkálókkal és további három rombolóval, így ha ki is jutottak volna valahogy a Banten-öböl területéről egyenesen ezek karjaiba futnak.

A Harukaze romboló észlelve az ellenséget, előbb elkezdett füstfüggönyt kelteni, hogy megvédje a szállítóhajókat, majd nyolc társával együtt rohamra indult. Az ausztrálok és az amerikaiak csak azt látták, hogy a japán rombolók minden irányból jönnek és körülveszik őket. Erős fedélzeti reflektoraik fénykévéi befogták a két nagy hajót, majd előbb lövegeikkel és géppuskáikkal, aztán torpedóikkal vették őket össztűz alá. A Mikuma és a Mogami is irányt változtatott és már távolról tüzelni kezdtek, mind a húsz 203 mm – es lövegükkel.


Waller kapitány hűen hírnevéhez, amit még a HMAS Stuart romboló parancsnokaként szerzett, maga állt a kormánykerék mögé és úgy irányította csaknem 7000 tonnás hajóját, mint egy motorcsónakot. Kiszámíthatatlan, hirtelen irányváltásaival, alaposan meg is zavarta a túlerőben lévő ellenséget és ezzel megdöbbentően hosszú ideig, csaknem egy órán át sikerült elkerülnie a torpedók özönét. Ügyességének köszönhetően a Perth eléggé jól tartotta magát és úgy tűnt, hogy sikerül elérnie az öböl kijáratát. Eleinte csak kisebb károk keletkeztek a felépítményen, a kéményeken, de rohamosan fogyott a lőszer és a tüzérek a végén már dupla hajító töltettel a gyakorló lövedékeket, sőt a világítógránátokat is kilőtték a körülöttük nyüzsgő támadókra. Ezek ugyan nem tettek bennük komolyabb károkat, de óvatosabban közelítettek. Végül éjfél után valamivel, néhány perc alatt négy torpedó csapódott egymás után a hajótestbe. A jobboldali gépházat ért telitalálat után a cirkáló sebessége drasztikusan visszaesett és már nem tudott úgy manőverezni mint korábban. Könnyű préda lett, ekkor érte a legtöbb súlyos találat. Waller kapitány még ki tudta adni az azonnali kiürítési parancsot, aztán nem látták többé. Valószínűleg a következő, a parancsnoki hidat ért telitalálat ölte meg. Éjfél után 25 perccel a HMAS Perth felborult és elsüllyedt legénységének 353 tagjával együtt.

A jóval nagyobb Houston már korábban leszakadt társáról és most már végleg magára maradt, de Rooks kapitány annak ellenére, hogy pályafutása nagyrészét jövendő tengerésztisztek oktatásával töltötte, kemény ellenfélnek bizonyult, aki nem adja olcsón az életét és a hajóját. Embereivel együtt továbbra is elszántan védekezett. A Houston tüzéreinek is alig maradt muníciója, ráadásul csak az elülső tornyok és a kisebb fedélzeti lövegek működtek, így hátulról szinte védtelenek voltak. A legénység a hátsó félig kiégett torony alatti raktárból az épségben maradt lőszert, egyenként, puszta kézzel hordta előre. A tüzérek igyekeztek a szűkös készleteket a lehető legjobban felhasználni és úgy telibetalálták az egyik a part mentén tevékenykedő aknaszedőt, hogy az látványos tűzijátékkal robbant szét. Megrongáltak három rájuk akaszkodó rombolót, de kilőtték a Mikuma egyik lövegtornyát is. A legénység a fedélzeti gépágyúkkal, géppuskákkal, de kézifegyverekkel is lövöldözött a körülöttük egyre szűkebb körben keringő rombolókra és főleg a vadul pásztázó reflektoraikat igyekeztek kilőni. Nekik annyival könnyebb dolguk volt, hogy bármerre is tüzeltek, mindenütt ellenséget találtak és nem kellett attól tartaniuk, hogy saját bajtársaikban tesznek kárt. Nemsokkal éjfél után azonban a Houston sorsa is megpecsételődött, mert a kilőtt rengeteg (egyes számítások szerint legalább 85 darab) Type 93 – as egyike a jobboldali gépházába csapódott.

Féltonnás robbanófeje egymagában képes volt egy kisebb hajóval végezni és most is szörnyű pusztítást végzett, mert a cirkáló vékony oldalpáncélja mit sem ért ellene. Akit nem ölt meg a robbanás, azt halálra égette a kiszökő nagynyomású, forró gőz. Ezzel a sérüléssel még talán elbírtak volna a kárelhárítók, de a megnyomorított hajót pillanatokon belül újabb három torpedó érte és ez megpecsételte a sorsát. A felépítmény lángolt, a kémények átlyuggatva, ledöntve, a fedélzetet mindenütt törmelék, összevissza görbült acél borította. Amikor kilőtték a kettes lövegtornyot, Rooks kapitány parancsot adott a lőszerraktárak azonnali elárasztására és utasította a legénységet, hogy készüljenek fel a hajó elhagyására. A következő pillanatban egy gránátszilánk mellkason találta és szinte azonnal meghalt. David Roberts parancsnok az első tiszt vette át az irányítást és emberei rendezetten, pánik nélkül vonultak a fedélzet széléhez, majd az egyre jobban megdőlő fedélzetről elkezdték ledobálni a mentőtutajokat és a vízbe ugrottak. A Charles D. Smith és Herbert Levitt zászlósok, akik még sebesültek után kutattak a romos fedélzeten, a roncsok között, a parancsnoki hídon rátaláltak Rooks kapitány kínai szakácsára, Tai Chi-Sah – ra, akit jámbor természete miatt mindenki csak Buddhának nevezett. Ott üldögélt a kapitány holtteste mellett és amikor megpróbálták rábeszélni, hogy menjen velük nem mozdult, csak maga elé motyogott folyamatosan: „Meghal kapitány, meghal Houston, haljon meg Buddha is…” Kénytelenek voltak otthagyni. A süllyedő roncs körül keselyűként köröző rombolókról dühödten géppuskázták a menekülőket, azonban valahonnan a tat felől váratlanul megszólalt néhány a Houston maradék fedélzeti fegyverei közül és jobbnak látták visszavonulni, amikor végigsöpörtek rajtuk a géppuska és gépágyúlövedékek. Azt senki sem tudja, hogy kik voltak azok tengerészek akik ezzel a bátor visszavágással megmentették társaikat. 0 óra 40 perckor, mindössze alig negyed órával a Perth után a Houston is lassan oldalára fordult és követte társát a Banten-öböl mélyére. 1061 fős legénységéből csak 368 – an maradtak életben.

Az éjszakai csata alig két óra hosszat tartott, de a fegyverek még korántsem hallgattak el. A japánok egy ideig még módszeresen vadásztak a Houston és a Perth túlélőire, így mire észhez tértek és elkezdték menteni a saját embereiket is a Banten–öböl igazi mészárszéknek látszott. A vízen hatalmas olajfoltok lángoltak, fényüknél jól látszott, hogy az életben hagyott hajótöröttek kisebb – nagyobb csoportjai mellett a felszínen roncsok, törmelék és rengeteg holttest lebeg. Voltak közöttük japán katonák is szépszámmal, mert part mentén sorakozó csapatszállító hajók közül többet is, miután a csata hevében baráti tűz - saját ágyúik és torpedóik - találta el őket, legénységük kénytelen volt partrafuttatni. A rajtuk lévő felszerelés, lőszer, járművek nagyrésze odalett így is. A Ryujo Maru, Hitoshi Imamura parancsnoki egysége is köztük volt, ezért a tábornok maga is kénytelen volt vízbe ugrani, míg végül egy torpedónaszád ki nem mentette. A flotta részéről később hivatalosan bocsánatot akartak kérni tőle a balfogásért, de utóbb mégis inkább úgy döntöttek, jobb ha azt hiszi, hogy az ellenség miatt kellett úsznia egyet. (az igazságot, csak a háború után a börtönben tudta meg) A több száz hajótörött megpróbált a partra jutni, ki úszva, ki a roncsokba kapaszkodva, ki a mentőtutajokon, ha sikerült valamelyikre feljutnia.

A Houston egyik Seagull felderítőgépének maradványain legalább egy tucat tengerész kapaszkodott, köztük volt George S. Rentz fregattkapitány is, a cirkáló lelkésze. Az 59 éves Rentz tiszteletes évtizedek óta szolgált a flottánál és már csak egy éve lett volna vissza a nyugdíjig. Népszerű, legendásan bátor ember volt, akit mindenki tisztelt és nagyra becsült. A legnagyobb golyózápor közepette is ott volt az emberek mellett Bibliájával, hogy tartsa bennük a lelket, ilyenkor még rohamsisakot sem viselt. Látva, hogy a rögtönzött tutaj billeg és alig tud a felszínen maradni, többször is megpróbált leszállni róla, hogy könnyítsen rajta, de a többiek nem engedték elmenni. Végül átadta mentőmellényét az ez ellen hevesen tiltakozó, akkor mindössze húszéves Walter S. Besson matróznak (a fiúnak aznap volt a születésnapja) és ennyit mondott társainak: ”Ti fiatalok vagytok, előttetek az élet. Én öreg vagyok, eleget éltem és jól szórakoztam.” Elmondott még egy rövid imát, majd a vízbe ereszkedett és eltűnt a sötétben.

Akik kijutottak a partra, azok sem számíthattak semmi jóra. A partvidéken hamar ellepték a japán járőrök és akiket ők nem kaptak el, azokat a helyi lakosság - akik a megszállókat ekkor még a holland uralom alóli felszabadítóknak vélték… - hamarosan összefogdosta, majd átadta nekik. A Perth 328 túlélője közül 218 – an, a Houstonról pedig a 368 – ból csak 291 – en tértek haza a háború után. A többiek belehaltak a hadifogolytáborokban uralkodó pokoli körülményekbe. Sokakat közülük a hírhedt burmai halálvasút építésén is dolgoztattak agyon. Különösen kegyetlen véget értek azok, akik a háború végső szakaszában az amerikai tengeralattjárók által elsüllyesztett, csak „pokolhajóként” emlegetett, a visszavonuló csapatokon és japán civileken kívül rabokat is szállító teherhajók gyomrában rekedtek.

A Houston és a Perth utolsó csatája a 2. világháború egyik alig ismert epizódja, amely nem befolyásolta ugyan érdemben a harcok kimenetelét, de megzavarva az inváziót, legalább egy nap haladékot biztosított Jáva védőinek. A Houston és Perth sorsa hónapokig teljes rejtély volt, eltűntként szerepeltek a nyilvántartásokban személyzetükkel együtt. Még a Tanjong Priokból két órával később utánuk induló Evertsen legénységét sem tudták kikérdezni, mert annak is nyoma veszett. Mint később kiderült ez a csata kellős közepén érte el a Banten-öböl térségét. Kapitánya nem bocsátkozott harcba, hanem igyekezett minél gyorsabban biztonságos távolságba kerülni, de sorsát így sem kerülhette el, mert másnap a Sebuku–szigetnél két japán romboló rajtaütött és heves tűzharc után legénysége kénytelen volt zátonyra futtatni, ahol felrobbant és elsüllyedt. Túlélői szintén hadifogságba kerültek. Az elveszett hajókról végül néhány szökött hadifogolytól sikerült először információkat szerezni, de a teljes történet csak a háború után a táborokból hazatérők beszámolói nyomán állt össze.

Texasban „Állj bosszút a Houstonért!” jelszóval toborzókampány indult, amelynek hatására mintegy 1400 önkéntes tett ünnepélyes esküt 1942. május 30 – án és vonult be a flottához Houston Volunteers – Houston Önkéntesek elnevezéssel. Októberben, az egyik, akkor még építés alatt álló, új típusú, Cleveland-osztályú könnyűcirkáló az USS Vicksburg (CL-81) nevét megváltoztatták USS Houston – ra és 1943 decemberében már ezen a néven állt szolgálatba. A végigharcolta a csendes-óceáni háborút, számos csata résztvevőjeként. 1959 – ben bontották szét.


Albert H. Rooks kapitány bátorságáért posztumusz megkapta a Kongresszusi Becsületérmet (Medal of Honor), a legmagasabb amerikai katonai kitüntetést és egy új Fletcher-osztályú rombolót is elneveztek róla. (USS Rooks DD-804). Rentz tiszteletes egyedüliként a flotta lelkészei közül megkapta a Haditengerészeti Keresztet. 1980 – tól 2014 – es leszereléséig egy Oliver Hazard Perry-osztályú fregatt viselte a nevét, az USS Rentz (FFG-46). Hector Waller a manapság is az ausztrál haditengerészet legendás alakjának számít, ő posztumusz a Kiváló Szolgálatért (DSO) kitüntetésben részesült és napjainkban az ausztrál haditengerészet HMAS Waller nevű Collins-osztályú tengeralattjárója őrzi az emlékét.

A Houston és a Perth maradványait 2014 – ben azonosították az amerikai és az indonéz haditengerészet szakemberei. Sajnos mindkettőt erősen megrongálták az illegális roncsmentők (a jáva-tengeri csatában elsüllyedt hajók többségének már csak csekély maradványait találták meg…) a belőlük kinyerhető acél miatt. Manapság mindkettő védett katonai sír.

Ha tetszett a cikk, kövesse a
Honvédszakszervezetet a Facebookon!

Még több friss hír

2024. 01. 05., 10:17
Eddig Európa számos országában irigykedve figyelték katonatársaink, hogy nálunk szakszervezet működhet. Ez a jog tényszerűleg még az európai unióban is különleges kiváltság volt, amelyet a végletekig próbáltunk megőrizni. Az alapításunk, azaz 1991 óta eltelt több mint 32 év alatt folyamatosan azon küzdöttek elődeink, hogy a civil szférában megszokott jogok illessék meg a katonákat is, vagy legalább ahhoz erősen közelítő szintet sikerüljön elérni mind az egyéni, mind a kollektív jogérvényesítés terén...
2024. 02. 23., 10:44
Tájékoztatjuk Tisztelt Tagjainkat, hogy a Honvéd Érdekképviseleti Szervezet szabályzói szerint a tagdíj mértéke változik. A befizetendő tagdíjak 2024. március 1.-től...
2023. 12. 15., 11:16
Tisztelt Tagunk! Ezúton szeretném Önt tájékoztatni, hogy a Honvédszakszervezet (HOSZ) a jogszabályi környezet változásaira reagálva, valamint a szervezet működésének folyamatos biztosítása érdekében új Alapszabályt fogadott el és hamarosan Honvéd Érdekképviseleti Szervezet (HÉSZ) néven folytatja tevékenységét.

  JETfly Magazin

Az elmúlt napokban több friss hírt is olvashattunk az MH Kiss József 86. Helikopterdandárról, többek között arról is, hogy először ugrottak ejtőernyősök a H225M típusú közepes, többcélú forgószárnyasból.

  Háború Művészete magazin

2024-ben az EUFOR parancsnoki teendőit ellátó nemzet, így magyar csoport biztosítja a misszió MEDEVAC (Medical Evacuation), azaz egészségügyi kiürítési képességét. Beszélgetés a misszióra való felkészülés részleteiről és a külföldi szolgálat körülményeiről Dajka Attila alezredessel, az EUFOR Helikopter Alegység parancsnokával és dr. Forgács Levente hadnaggyal, az alegység egyik orvosával.
Széchenyi 2020 europai szociális alap.