HMS Exeter – Ha már nincs más lehetőség

A Royal Navy új cirkálói

A Brit Királyi Haditengerészet egyik fő feladata az anyaország felé vezető tengeri kereskedelmi útvonalak biztosítása volt. Erre a célra nagyszámú könnyű és nehézcirkálót tartottak üzemben, amelyek kellőképpen nagy tűzerővel és sebességgel rendelkeztek ahhoz, hogy a portyázó ellenséget elfogják és ha szükséges megsemmisítsék. Részben azért, hogy a Brit Birdalom legtávolabbi szegeltébe is jusson belőlük, már az 1. világháború alatt és után megkezdték a hajópark további bővítését, de fontos volt az előregedőben lévő, illetve a harcban elvesztett egységek pótlása is.

A tervezők és az admirálisok számára komoly fejfájást okozott az 1922 – es Washingtoni Haditengerészeti Szerződés, a bevezetett korlátozásokkal, amelyek nemcsak a csatahajókra és repülőgép-hordozókra vetettek ki kvótákat, hanem a cirkálókra is, 10000 tonnában maximálva vízkiszorításukat, fő lövegeik méretét pedig 203 mm - ben. Az 1930 – as Londoni Egyezmény aztán további szabályozásokat vezetett be és egyebek mellett immár elkülönítették fő fegyverzetük űrmérete alapján a nehéz és a könnyűcirkálókat is, előbbiek fő fegyverzetét 152, utóbbiakét 203 mm – ben maximálva.

A nemzetközi korlátozások szerint épült egységeket „szerződés hajóknak” nevezték az óceán mindkét partján. A mérnököknek figyelembe kellett venniük a bennük foglaltakat az új konstrukciók megalkotásakor. Brit részről a „szerződés hajók” többsége úgynevezett „nagy könnyűcirkáló” volt (pl. Emerald, Leander, Arethusa, Town stb. osztályok) amelyekből olykor nyolc – tíz egység is épült és mivel kisebb – nagyobb mértékben gyakran eltértek egymástól, így még különböző alosztályokba is besorolták be őket. Valóban meglehetősen nagyok voltak, 8 - 10000 tonnás vízkiszorítással, nagy sebességgel és átlagosan, 36 – 78 mm – es páncélzattal amely főleg a lőszertárolókat és a gépházakat védte. Mivel a könnyűcirkálók fő fegyverzetének űrméretét korlátozták, a kényszerűen kisebb méretű ágyúkat azok számának növelésével kompenzálták.

A nehézcirkáló kategória első, már kimondottan a fegyverzetkorlátozási egyezmények szerint épült típusa a County-osztály volt, amelynek egységei többnyire Anglia nagyobb történelmi régióiról kapták a nevüket. Ezek a 181 méter hosszú, teljes terheléssel több mint 14000 tonás hajók 8 darab 203 mm - es löveggel voltak felszerelve. A tervezett 16 egységből végül 13 épült meg, amelyek Kent, London és Norfolk – alosztályokként ismertek és az alaptípustól elsősorban másodlagos fegyverzetükben, valamint páncélzatuk vastagságában és elrendezésében különböztek.

Természetesen menet közben zajlott a bűvészkedés a számokkal, hogyan lehetne a nemzetközileg előírt kvótákba minél több további hajót belezsúfolni, ezért az Admiralitásnál arra jutottak, hogy meg kell építeni a County-osztály kisebb verzióját, amelynek harci értéke azonban így is csaknem megegyezik az elődtípussal. Ezek lettek az úgynevezett B típusú, vagy York–osztályú nehézcirkálók, amelyekből eredetileg hetet terveztek megépíteni, de a gazdasági világválság közbeszólt és a költségvetési megszorítások miatt öt egységet törölni kellett.

A York-osztályú cirkálók 160 méteres hosszukkal, jóval rövidebbek voltak termetesebb rokonuknál, így vízkiszorításuk is kisebb, 8500 tonna lett. A hajótest formai kialakítása nagyon hasonló volt a többi kortárs brit cirkálóéhoz és oldalukra is 76 mm – es páncélövet kaptak. A hajtómű nagyjából szabványosnak tekinthető, így négy fogaskerékáttételes Parsons gőzturbinából és két, erős válaszfallal elválasztott kazánházban, összesen nyolc Admiralty típusú, olajtüzelésű kazánból állt 80000 lóerős összteljesítménnyel. Ez 32,5 csomós maximális sebességet (kb. 60 km/óra) és az 1900 tonna fűtőolajjal kb. 20000 kilométeres hatótávolságot tett lehetővé 14 csomós gazdaságos sebességgel. A York-osztály végül mint utóbb kiderült az utolsó brit nehézcirkáló típus lett, mert a Surrey-osztályt, amelyet ennek alapjain terveztek, végül törölték és egy sem épült belőle.

A County-osztályhoz képest csökkentett fegyverzet három toronyba szétosztva csak hat 203 mm – es fő lövegből, továbbá négy 102 mm – es és két 40 mm es légvédelmi ágyúból, valamint két hármas 533 mm – es torpedóvetőből állt.

Az 1928 februárjában a jarrow - i Palmers Shipbuilding & Iron Companynál vízre bocsátott és 1930 júniusában szolgálatba állított HMS York, némileg különbözött testvérétől a HMS Exetertől amelyet a devonporti HM Dockyard - nál építettek 1928 augusztusa és 1931 júliusa között. A kéményeket mindkét hajó esetében a lehető legtávolabb telepítették a parancsnoki hídtól, a hajóközépre, hogy a fűstgázok ne zavarják az ott tartózkodókat. A York esetében azonban a híd magasabb volt, mert eredetileg a hajó kétfedelű, Fairey Seafox hidroplánjának katapultját a B torony tetejére szánták. Miután kiderült, hogy a nehéz alkotmányt nem bírja el a torony teteje és mozgató mechanikája, erről lemondtak, de a kémények és az árbocok jellegzetes döntött kialakítása megmaradt. Az Exetert már ezt figyelembe véve építették meg módosított tervek alapján alacsonyabb elülső felépítménnyel, egyenes és valamivel szélesebb kéményekkel, valamint árbocokkal. A York egyetlen, forgatható katapultja végül a második kémény mögé került. A két Seafox gépet daruval helyezték rá és hangár híján ponyvákkal letakarva tárolták őket a szabad ég alatt. Az Exeter ezzel szemben már két, a hajó hossztengelyével szöget bezáró és nem mozgatható katapultot kapott, szintén a kémények mögé, jobboldalon az emelődaruval. Hangárt az Exeter repülőgépei sem kaptak. A sérülékeny Fairey Seafox típust később lecserélték a brit hajókon általánosan használt, esetlen külsejű, de híresen masszív Supermarine Walrus repülőcsónakokra.

A York pályafutása nagyrészében az Atlanti-óceánon szolgált. A 2. világháború kitörése után előbb a norvég partok mentén cirkált és konvojokat kísért, majd 1940 nyarán a Földközi-tengerre vezényelték, ahol többször is össszecsapott az olasz haditengerészettel. 1941 márciusában aztán a krétai Suda–öbölben az ellenség robbanó motorcsónakokat indított ellene és azok annyira erősen megrongálták, hogy legénységének partra kellett futtatnia. Sohasem állították helyre, roncsát a háború után bontották szét.

Az Exeter a háború kitörése után egyike lett a leghíresebb brit hadihajóknak. 1931 és 1934 között előbb a 2. cirkálóraj egysége volt, majd átvezényelték a 8. cirkálóraj kötelékébe Bermudára. Itt volt az úgynevezett Észak-Amerika és Nyugat-Indiai Állomás, amelynek annak ellénére, hogy mindössze öt – hat közepes méretű hadihajóval rendelkezett, a hatáskörébe hatalmas, az észak-atlanti vizektől egészen az észak-csendes óceáni vizekig tartó terület tarozott. (a hajók a Panama-csatornán keltek át, ha a Csendes-óceánra szólította őket feladatuk)

Csata a Graf Spee-vel

1939 öszén az Exeter az Ajax könnyűcirkálóval és a Cumberland nehézcirkálóval a Dél-atlanti Parancsnokság állományába tartozott, amelynek székhelye a sierra leonei Freetownban volt.

A 2. világháború kitörése után hamarosan riadóztatták a Royal Navy – t, mert jelentések érkeztek arról, hogy Wilhelmsaven kikötőjéből kifutott az Admiral Scheer és az Admiral Graf Spee, hogy előbbi az észak-atlanti, utóbbi a dél–atlanti vizeken kezdjen portyázásba. A londoni Admiralitás a Graf Spee-t ítélte a veszélyesebbnek, mivel annak vadászterületén haladtak át a Brit Birodalom legfontosabb tengeri kereskedelmi útvonalai. Maga a hajó korántsem volt ismeretlen a britek előtt, mivel mint a Kriegsmarine zászlóshajója, számos nemezetközi flottaszemlén képviselte a magújult német haditengerészetet, a polgárháború idején pedig a spanyol vizeken is feltűnt. Jól tudták róla, hogy gyors és ütőképes hadihajó, amely annak dacára, hogy méretét tekintve leginkább a nehézcirkáló kategóriába tartozott, hat 283 mm – es nehéz, nyolc 150 mm – es közepes méretű lövegével tűzereje megközelítette az első világháborús német dreadnought csatahajókét. Bár a németek a Panzerschiff, vagyis páncéloshajó elnevezést használták rá, a britek gúnyosan zsebcsatahajónak nevezték és ez figyelembe véve a hajó kvalitásait nem is állt messze a valóságtól.

A Graf Spee üldözésére a britek számos hadihajót küldtek, sőt a franciáktól is kaptak segítséget, de Hans Langsdorff kapitány a tapasztalt veterán rendszeresen kijátszotta őket. Decemberig tartó ténykedése alatt a Graf Spee az Atlanti-óceán déli részén, illetve egy időre az Indiai-óceánra is átruccanva legalább tíz brit érdekeltségű kereskedelmi hajót fogott el és küldött az óceán fenekére. Legénységüknek semmi bántódása sem esett, ugyanis Langsdorff kapitány régimódi haditengerészként erre nagyon ügyelt. A Graf Spee szerencséje 1939 decemberére fogyott el, amikor a Henry Harwood kommodor parancsnoksága alatt álló, Force G – nek nevezett hajóraj vészhívást fogott a Dél-Afrika partjainál elsüllyesztett Doric Star nevű teherszállítóról és ennek alapján arra következtetésre jutott, hogy a német valószínűleg a La Plata folyó Argentína és Uruguay határánál lévő forgalmas torkolatvidéke felé tart, ahol sok a potenciális célpont. A Force G Harwood zászlóshajójából a Leander-osztályú Ajax, és az Achilles könnyűcirkálókból, valamint az Exeter és a Cumberland nehézcirkálókból állt. Azonban a frissen nagyjavított Cumberlandnél váratlanul műszaki problémák léptek fel és a Falkland-szigetekre, Port Stanley – be kellett küldeni javításra, így a kötelék mindössze három hajóra csökkent.

December 12 - én a lesben álló britek észlelték a Graf Spee – t a La Plata hatalmas tölcsértorkolatánál, de a németek is felfigyeltek rájuk. Harwood egységét a saját, hasonló helyzetekre néhány évvel korábban kidolgozott straégiája szerint két részre osztotta, hogy harapófogóba szorítsa az ellenséget. Annak egyik szárában az Ajax és az Achilles, a másikban a nagyobb ágyúkkal felszerelt Exeter volt. Úgy gondolta, hogy ezzel majd arra kényszeríti a veszedelmes ellenfelet, hogy megossza jelentős tűzerejét.

Langsdorff kapitány úgy döntött, hogy felveszi a harcot a túlerővel és alaposan keresztülhúzva Harwood számítását, fő lövegeivel rögtön az erősebb ellenfélnek tartott Exetert kezdte lőni, a másik két brit hajót, a 150 mm – es ágyúk tartották tűz alatt. A németek jól céloztak és hamarosan mindhárom brit hajón előbb kisebb, repeszek ütötte lyukak, de aztán egyre nagyobb károk keletkeztek. A nagy robbanóerejű gránátok repeszei már a csata elején megölték a az Exeter jobboldali torpedóvetőjének teljes személyzetét, majd az újabb becsapódások a cirkáló középső szekciójában hatalmas tüzet okoztak, miután összeroncsolták az indulásra előkészített két Walrus hidroplánt. Az Exeter persze viszonozta a lövéseket, de sokáig képtelen volt kárt tenni a német hajóban, amely viszont kis idő múlva egy újabb telitalálattal kiiktatta a B lövegtornyot megölve annak teljes személyzetét. A robbanás szó szerint megtizedelte a parancsnoki hídon tartózkodókat is. Frederick Bell kapitány, egyike a három túlélőnek, maga is megsérült és miután ellátták, kénytelen volt átmenni a hátsó tartalék harcálláspontra és onnan irányítani a harcot. (a belső telefonrendszer tönkrement, így futárok továbbították parancsait) 6 óra 37 - kor az Exeterről torpedókat lőttek ki, a Graf Spee – re de mindegyik mellé ment. Válaszként az A torony is telitalálatot kapott és működésképtelenné vált, a navigációs és a tűzvezető rendszerrel együtt. Amikor a hátsó torony is időlegesen megbénult, a dühös Bell komolyan fontolóra vette, hogy egyszerűen nekiront hajójával a Graf Spee – nek és felökleli. Erről a szándékáról csak akkor tett le, amikor emberei a tornyot ismét működésbe hozták, de az végül vízbetörés miatt hamarosan újra harcképtelenné vált, ezért Harwood utasítására az Exeter kénytelen volt kiválni a harcból és Port Stanley felé venni az irányt. Az alaposan helybenhagyott cirkáló azonban utólag mégis elkönyvelhetett egy fontos sikert, ami végül döntőnek bizonyult a csata kimenetele szempontjából, mert az egyik lövedéke tönkretette a német hajó MAN dízelmotorjainak olajszűrő rendszerét (a Graf Spee – t nem gőzturbinák, hanem kétszer négy MAN dízelmotor hajtotta) és emiatt kénytelen volt az uruguay - i Montevideo kikötőjébe menekülni. Langsdorff kapitány kérte, hogy maradhasson a javítások elvégzésének idejére, de az uruguay - i hatóságok a brit nagykövetség diplomatáinak nyomására hallani sem akartak erről, így a nemzetközi szerződésekben garantált 24 óra letelte után mindenképpen távoznia kellett. Langsdorff tudta, hogy hajójának nincs elég üzemanyaga és túl sérült ahhoz, hogy hazajusson vele, ráadásul a britek a rádióban közzétett álhírekkel elhitették vele, hogy egy csatacirkálóval és repülőgép-hordozóval megerősített flottaköteleék közeledik Montevideo felé. Hitler hiába dühöngött, Langsdorff rádión konzultálva feletteseivel, végzetes döntésre jutott. A Graf Spee 16 – án negyven emberrel a fedélzetén kifutott a nyílt tengerre (a többieket az éjszaka folyamán felcsempészték a kikötőben álló más német hajókra), közben a parton hatalmas tömeg gyűlt össze, várva az összecsapást a kint cirkáló brit hajókkal. A látványosság azonban elmaradt, mert miután a Graf Spee lehorgonyzott a kikötő előtt, hamarosan robbanások sora rázta meg és hatalmas füst kíséretében lassan alámerült és végül csak főárbocának csócsa meredt ki a vízből. A legénység tagjai a Németországgal jó viszonyt ápoló Argentínába távoztak, ahol a háború végéig internálták őket. (sokan közülük végül ott kezdtek új életet) Maga Langsdorff kapitány december 19 – én buenos aires- i szállodai szobájában főbe lőtte magát.

Az Exetert Port Stanley - ben átvizsgálták és bár gépészetileg nagyjából rendben lévőnek tűnt, de a felépítmény és a fegyverzet annyira romos volt, hogy egy darabig komolyan fontolgatták, hogy kivonják a hadrendből és ott fog rozsdásodni Port Stanley – ben a háború végéig. Csakhogy a Királyi Haditengerészetnek minden hajóra égető szüksége volt, ezért az ideiglenes javítások után mégis hazatért. A devonporti hajógyárban 1940. február 14. és 1941. március 10. között nemcsak teljesen helyreállították, hanem komoly korszerűsítéseket is végeztek rajta. A sérült parancsnoki hidat kibővítették és teljesen zárttá alakították, új katapultokat és repülőgépeket is kapott, valamint lecserélték a légvédelmi lövegeket is. A híd tetején lévő DCT - t (Director Control Tower ) egy második, nagyobb látószögő távmérőberendezéssel egészítették ki, plusz egy Type 284 - es tűzvezető radarral is. A tornyok tetejére eredetileg 20 mm – es Oerlikon gépágyúkat szántak, de mivel ezekből hiány volt, a kiépített lőállásokba végül 12,7 mm – es géppuskák kerültek. Az addigi oszlopárbocokat háromlábú – tripod - árbocokra cserélték, mert a Type 279 típusú korai figyelmeztető radar adó és vevőantennáinak tekintélyes súlyát csak ezek bírták el.

Az Exeter új parancsnokot kapott Walter NapierThomason Beckett sorhajókapitány személyében. A nagydarab Beckett képzett és harcedzett tengerésztiszt volt, aki nagy megtiszteletésnek tekintette, hogy az Exeter parancsnoka lehet. Nagy buzgalommal felügyelte az újjáépítés és a korszerűsítés folyamatát, végül azonban ténylegesen sohasem irányíthatta hajóját, mert nem sokkal annak üzembe helyezése előtt egészsége rohamosan romlani kezdett és miután 1941. március 9 - én tüdőműtétet hajtottak végre rajta, másnap - aznap amikor az Exeter újra szolgálatba állt – a felesége karjai között meghalt a kórházban. (halálának oka valószínűleg a stressz és egy még aháború alatt túlélt gáztámadás utóhatása volt) A tragédia után kinevezett utódja Oliver Gordon kapitány lett és az Exeter immár az ő irányítása alatt egy ideig az északi vizeken járőrözött, majd a WS-8B konvojjal Freetownból Durbane - en keresztül Adenbe hajózott és ettől kezdve a Kelet-indiai Hajóraj egysége lett és ezután is főleg konvojokat kísért. Amikor 1941. december 6 – án egy Kalkuttából Rangoonba tartó konvojt kellett biztosítania, útközben rádión parancsot kapott, hogy azonnal induljon Szingapúrba és ott csatlakozzon a Prince of Wales csatahajóból és a Repulse csatacirkálóból álló Force Z – hez. Mire azonban elérte Szingapúrt december 10 – én, a két nagy hadihajó már az óceán fenekén pihent, miután a két nappal korábban a japán zuhanóbombázók és torpedóvetőek végeztek velük. A Force Z megsemmisülése után, az Exeter új állomáshelye a ceyloni Colombo lett.

Két forduló a Jáva-tengeren

A japán szárazföldi, vízi és légierő megállíthatatlanul végigsöpört a Távol-Keleten. Egymás után esetek el a nyugati hatalmak támaszpontjai, Szingapúr, Hongkong, Tajvan és a Fülöp-szigetek. A világ túlsó felén állomásoztatott gyarmati haderők mind felszerelés, mind képzettség tekintetében elmaradtak a harcedzett és felettébb vérszomjas japán katonaságtól. A nyugati szövetségesek, nagy létszámú, de eléggé szétszórva elhelyezett alakulataik bevetését úgy igyekeztek koordinálni, hogy 1942 januárjában létrehozták az ABDACOM rövidítéssel ismert közös parancsnokságot (American-British-Dutch-Australian Command), hogy a japánokat legalább a Szumátrától, Szingapúron és Timoron át, Új-Guineáig tartó, úgynevezett Maláj gátnál megállítsák. Az elképzelés merőben illuzórikus volt, így nem sikerülhetett végrehajtani.

A hírszerzési jelentések szerint, Indokína megszerzése után Hirohitó császár hadai Holland –Kelet-India felé fordultak. Bár a rengeteg kisebb – nagyobb sziget többségének, de Borneonak és Celebesznek is nagyrésze áthatolhatalan dzsungellel volt borítva, a térség fő vonzerejét a hatalmas kőolajlelőhelyek és a rá kiépült infrastruktúra jelentette. A holland gyarmati igazgatási, gazdasági és katonai központ Jáva szigete volt. Itt állomásozott a gyarmati hadsereg és légierő java, valamint a sziget két legfontosabb kikötőjében az északkeleti Surabayában és az északnyugati Tanjung Priokban a nem túl erős gyarmati flotta.

A felderítési adatok nyilvánvalóvá tették, hogy a fülöp-szigeteki Davaoban zajló japán csapatösszevonások, a Jáva elleni invázió előkészületei, ezért a nyugati szövetségesek összekaparták a rendelkezésre álló tengeri erőket. Conrad Helfrich altengernagy az ABDAFLOAT főparancsnoka a hadművelet vezetésével honfitársát Karel Doorman ellentengernagyot bízta meg. A rendelkezésére álló tengeri erőnek a japánokkal ellentétben nem voltak sem nehézfegyverzetű egységei, sem pedig repülőgép-hordozója. Két nehézcirkálója közül az Exeter teljes harcértékű volt és az egyetlen amely radarral is renelkezett, az amerikai USS Houston viszont sérült, mert egy bombázás során használhatalanná vált az egyik lövegtornya. A három könnyűcirkálóból, az ausztál HMAS Perth volt a legjobb, Doorman zászlóshajója a De Ruyter, és a Java gyors volt ugyan, de fegyverzete és páncélzata gyenge. Az összesen kilenc amerikai, holland és brit romboló között akadtak ugyan újabbak is, de a többségük régi, elavult típus volt. Az amúgysem túl fényes helyzetet tovább rontották a nyelvi nehézségek, a szervezési és koordinációs hiányosságok, de még az eltérő mértékrendszer használata is, mivel a javításokhoz szükséges alkatrészek egyáltalán nem voltak csereszabatosak egymással. A szedett-vedett flotta Surabayában gyűlt össze, itt azonban nappal kiváló célpontot nyújtott a rendszeresen lecsapó japán bombázóknak.

Február elején Doorman többször is kifutottt hajóival és összecsapott a japánokkal, de igazán komoly károkat nem tudott okozni, ő azonban már ekkor veszteségeket szenvedett. A hírszerzés a Kassar szorosban japán hajókat észlelt ezért Doorman február 26 – án ismét elindult hajóival, hogy elfogja őket, de nem talált a jelzett helyen semmit. A kaotikus információkra jellemző, hogy miután visszafordult és a kikötő bejáratánál járt, amikor egy nagy japán konvojt jeleztek neki, de ezúttal az ellenkező irányból, így Doorman a kikötőt védő aknamezőn átvágva a Bawean sziget felé vette az irányt. A levegőben időről-időre felderítőgépek húztak el, így a japán parancsnokság pontosan tudta, hogy az ABDA flotta éppen merre jár és mit csinál. Február 27 – én délután Doorman köteléke végre felfedezte az inváziós flottát és 16 óra 15 – kor elkezdődött a csata. Az Exeter és Perth azonnal tüzet nyitott kb. 22000 méterről, Takagi admirális hadihajóira, mire a japánok is őket kezdték lőni. A tűzpárbaj sokáig hatásatalan volt, hiába rendelkezett az Exeter radarral is, ellenben a japánok egyre pontosabban céloztak és ágyúik hatótávolsága is nagyobb volt. Az Exeter váratlanul találatot kapott az A gépházban. Tizennégy ember azonnal meghalt és sokan megsebesültek, a kazánok fele pedig használhatatlanná vált. A cirkáló sebessége alig 5 csomóra esett vissza. Gordon kapitány kénytelen volt kiválni a harcból és Surbaya felé menekült a Vitte de With holland romboló kíséretében. A harc tovább folytatódott, amelynek során a japán rombolók rengeteg torpedót - a becslések szerint legalább kilencvenkettőt - lőttek ki, de ezek közül csak egy talált, ez viszont felrobbantotta a Kortenaer rombolót. A HMS Electra a Jintsu – val és az Asagumo rombolókkal vívott közelharcot miközben füstfőggönnyel próbálta fedezni a menekülő Exetert. Végül a szétlőtt Electrát kénytelen volt elhagyni a legénysége, de az Asagumot azért sikerült annyira megrongálnia, hogy az is harcképtelenné vált.

18 óra körül az amerikai 58. Rombolóraj (DesDiv 58.) négy öreg Clemson–osztályú rombolója megkísérelt egy tüzérségi és torpedótámadást (az amerikai torpedók hírhedten megbízhatatlanok voltak a háború elején), de az sikertelen maradt és miután kifogytak a lőszerből elhagyták a harcteret és visszatértek Surabayába feltöltésre. A kaotikus csatározás közepette beesteledett, így valószínűleg a HMS Jupiter legénysége ezért nem vett észre azt a holland aknát, amelyet csak az előző nap telepíthettek. Nekiütközött és késő este fél tíz körül felrobbant. A túlélőket az Encounter szedte fel.

A japánok veszteségei elhanyagolhatók voltak, Doorman köteléke viszont ekkorra teljesen szétszóródott és alaposan megfogyatkozott, de maradék négy cirkálójával 23 órakor még egy kétségbeesett kísérletet tett, hogy megállítsa az inváziós flottát. Ekkor adta ki állítólag híres, „Támadok, kövess engem!” parancsát. Sajnos az éjszakai harc a japánok specialitása volt és a Nachi nehézcirkáló reflektoraival befogta, majd megtorpedózta és szétlőtte a Javat. A Java alig negyed óra alatt elmerült, miután felrobbant a hátsó lőszerraktára, letépve a tatját. Nemsokkal később a Haguro cirkáló, amely a nyomukban volt, szintén torpedókat lőtt ki és eltalálta a De Ruytert. A sérült és égő zászlóshajó másnap hajnalban borult fel, magával ragadva Doorman admirálist és Lacomble kapitányt. A két holland cirkálóval több mint nyolcszáz ember veszett oda, és csak alig több mint száz élte túl pusztulásukat, akik aztán japán hadifogolytáborokba kerültek. A Houston és Perth Bataviába (ma Jakarta) menekült, de február 28 – án éjszaka amikor megpróbáltak átkelni a Szunda-szoroson belefutottak az inváziós erőkbe és hősies küzdelmük ellenére elpusztították őket. (sorsukra csak a háború után, a fogságból kiszabadult túlélők vallomásai nyomán derült fény)

A sérül Exeternek és kísérőjével sikerült elvergődnie Surabayába, ahol a DesDiv 58 öreg rombolói éppen lőszert és üzemanyagot vettek fel, amellyel aztán Doorman admirális flottájának csekély hírmondójaként később sikeresen el is jutottak Ausztáliába.

Megfeszített munkával a legénység elvégezte a legszükségesebb javításokat, így sikerült az A gépház négy kazánjából kettőt újra üzemképessé tenni és evvel a cirkáló nagyjából sebességének felét visszanyerte. A kapitány azonban tudta, hogy csak egy lehetősége van a menekülésre, ha a Szunda-szoroson át Ceylon felé veszi az irányt. Friss hírszerzési jelentések híján még úgy tudta, hogy arra szabad az út, de valójában addigra arrafelé már hemzsegtek a japán hadihajók. Február 28 – án este az Exeter a HMS Encounter (ez zsúfolva volt a Kortenaer és a Jupiter összeszedett túlélőivel) és az addigra kijavított USS Pope (DD-225) rombolóval kifutott a kikötőből.

Március 1 – én hajnali 4 körül hajókat észleltek nyugat felé. Mivel sejtették, hogy japánok, ezért ki kellett térniük, hogy még véletlenül se találkozzanak velük. Később aztán újabb hajók tűntek fel a láthatáron, ami újabb irányváltásra kényszerítette őket és nyilvánvalóvá tette, hogy a japán flotta már elözönlőtte a térséget. Délelőtt fél tíz körül aztán dél felől feltűnt a végzet Takagi tengernagy két nehézcirkálója a Haguro és a Nachi, valamint a Yamakaze és a Kawakaze rombolók formájában. Haguro és a Nachi egyenként tíz – tíz 203 mm – es és nyolc – nyolc 127 mm – löveggel, valamint mindkettő további tizenhat torpedócsővel rendelkezett, így már rombolóik nélkül is komoly túlerőben voltak. Nem véletlenül tudták könnyedén szétverni Doorman flottáját nemsokkal korábban.

Amint a japán őrszemek felfigyeltek a három gyanús hajóra a távolban, a Nachi hamarosan indította is egyik felderítőgépét, hogy alaposabban szemügyre vegye őket. Az Exeter és kísérői északkeletnek fordultak, hogy ismét elkerüljék az ellenséget , de nemsokkal később északnyugatról újabb japán hadihajók tűntek fel, Ibo Takahashi tengernagy két nehézcirkálója - a Haguro testvérei - az Ashigara és a Myoko, az Inazuma és az Akebono rombolókkal. A japánok szokásuk szerint már messziről tüzet nyitottak, de a távolság miatt egyelőre nem értek el találatot. Az Encounter és a Pope, hogy megvédjék a kínlódva 26 csomóra felgyorsult Exetert, elkezdtek füstfüggönyt gerjeszteni, de a felderítőgépek (időközben a japánok újabb hidroplánokat indítottak) miatt hiába, mert azok a levegőben keringve folyamatosan jelentették minden mozdulatukat. 10 óra 20 körül a japánok eléggé közel értek ahhoz, hogy lövedékeik már ne csak az óceán vizét verjék fel. Az Exeter és kísérői viszonozták a tüzet, de különösebb eredmény nélkül. Mintegy egyórányi tűzpárbaj után aztán az Exeter ismét telitalálatot kapott, akárcsak néhány napja, de ezúttal az addig ép B gépházban. Ez már végzetes volt, mert a nemcsak a kazánok és a gőzvezetékek szakadtak szét, hanem a generátorok is használhatatlanná váltak. Az Exeter csavarjai még néhányat fordultak, aztán a hajó lelassult, majd megállt. A belső világítás hunyorogni kezdett és egy éles villanás után mindenütt kialudt, de ez volt kisebb baj, mert leálltak a lőszerfelvonók, de a lövegtornyok forgatómotorjai és minden más is, ami árammal működödtt.

A japánok ezek után már csak egyszerűen célba lőttek az immár magatehetetlen cirkálóra. Gordon kapitány tudta, hogy nincs tovább és elrendelte a fenékszelepek megnyitását, hogy az Exeter ne válhasson az ellenség hadizsákmányává, majd kiadta az evakuálási parancsot. A cirkáló lassan kezdett balra dőlni, de ekkor az Inazuma közelebb húzódott és mitsem törődve a menekülő legénységgel, jobbról beleeresztett a füstbe és gőzbe burkolózó roncsba egy torpedót. A keletkezett léken bezúduló tengervíz miatt a hajó dőlése megállt, sőt felegynesedett, de aztán hirtelen megingott és az oldalára fordult, majd alámerült.

Gordon utasította az Encountert és a Pope – ot, hogy kihasználva egy a közelben húzódó esőfrontot, abban keressenek menedéket, majd próbáljanak biztonságos vizekre jutni, de az Encounter parancsnoka Eric Rattler Morgan korvettkapitány a kapott parancs ellenére az Exeter mellett maradt, hogy a túlélőket kimentse. A japánok nem kegyelmeztek, neki, a rombolót rögtön tűz alá vették és hamarosan Morgan parancsnoknak sem volt más választása, mint hogy égő, szétlőtt hajóját elsüllyessze és nemsokkal később már ő is legénységével együtt a vízben küzdött az életéért.

Az USS Pope a zivatarfront felé vette az irányt, de ez mindössze kétórányi haladékot biztosított számára, mert a japán felderítőgépek hamar megtalálták és rávezették a Riuyo hordozó repülőgépeit, amelyek aztán bombáikkal mozgásképtelenné tették, hogy a „munkát” az Ashigara és a Myoko befejezhessék ágyúikkal.

A három hajóról összesen mintegy 844 tengerészt mentettek ki a japán rombolók. A túlélők közel negyede sohasem került haza, mert nem bírták ki a hadifogyolytáborokban uralkodó pokoli viszonyokat.

Tragikus, de a Jáva-tengeren vívott csatákban elesettek nem nyugodhattak békében. 2002 – ben a kutatók felfedezték, hogy a De Ruyter, a Java és a Kortenaer maradványai az illegális roncsmentők áldozatául estek, így nagy öröm volt számukra, amikor öt évvel később az Exetert és kísérőit meglepően jó állapotban találták meg. Az Exeter az oldalán feküdt és lövegtornyai még akkor is abban a hátrafordított pozícióban voltak, amelyekben elakadtak. Sajnos amikor egy évtized eleteltével ismét lemerültek hozzájuk, döbbenetes módon a korábban ép hajóroncsok helyén már csak összegörbült fémdarabokat és törmeléket találtak. A belőlük kibányászott fém, valószínűleg a fő felvevőpiacnak számító Kína egyik acélgyárának kohójában végezte. A híresztelések szerint a tengerészek földi maradványait, a roncsrablók tömegsírokba dobálták…