2017. 12. 11. hétfő
Árpád
: 315 Ft   : 268 Ft Benzin: 325 Ft/l   Dízel: 323 Ft/l   Írjon nekünk HADITECHNIKA

RM Giuseppe Garibaldi – Váratlan rajtaütés

Art of WAR  |  2017. 12. 05., 09:13

1915. július 18-án hajnalban, olasz flottakötelék ágyúzta Ragusa Vecchia kikötőjét és a közelében haladó vasútvonalat. Az olaszok miután megrongálták rajtaütésükkel az Osztrák-Magyar Monarchia haderőinek egyik fontos utánpótlási útvonalát, következő célpontjuk, a cattaroi flottabázis és kikötő lett volna.

Azonban a Császári és Királyi Haditengerészet U-4 jelű búvárnaszádja éppen a közelben járőrözött és amikor az ellenség feltűnt a láthatáron, parancsnoka Rudolf Singule sorhajóhadnagy nem habozott. Célbavette az olasz zászlóshajót, a több mint 7000 tonnás Giuseppe Garibaldi páncéloscirkálót.

Egy ütőképes hadihajó

Az olasz haditengerészet az 1866 – ban Lissánál, az osztrákoktól elszenvedett súlyos és megszégyenítő vereség után évekig csak vegetált. Költségvetését alaposan megkurtították, részben az Olasz Királyság katasztrofális pénzügyi helyzete, részben a világgazdaság állapota miatt. Változás és a szükséges modernizáció csak az 1870 – es évek második felétől következett be, miután Simone Antonio de Saint-Bon admirális több kabinet haditengerészeti minisztereként, illetve a flotta vezérkari főnökeként megtette a szükséges lépéseket. Megkezdték az erősen elavulóban lévő hajópark cseréjét és beléptek páncéloshajók korszakába, végleg nyugdíjazva a régi fa és az azoknál ugyan modernebb, de az 1880 – as évekre már szintén elavult vérteshajókat. Amikor kitört az 1. világháború nagyrészt neki köszönhetően, Olaszország bár csak a hatodik legnagyobb hadiflottával rendelkezett a világon, de egymagában is jóval nagyobb erőt képviselt, mint az Osztrák – Magyar Monarchia teljes haditengerészete.

Az 1890 – es években folytatódó intenzív flottafejlesztés eredményeként született meg a Giuseppe Garibaldi cirkálóosztály is, amelyet az egyik legsikerültebb olasz hadihajóként tartanak számon. Tervezőjük a korszak kiemelkedő tehetségű tengerészeti mérnöke, Edoardo Masdea mérnök – tábornok volt, akinek nevéhez számos más korabeli hadihajó születése is fűződött, a cirkálóktól a csatahajókig. A Garibaldi osztály a korábbi, szintén általa tervezett Vettor Pisani osztályú páncéloscirkálókon alapult, de jelentősen továbbfejlesztve és módosítva. A több mint 7300 tonnás hajók általános elrendezésüket tekintve és gépészetileg a korabeli megoldásoknak megfelelőek voltak, az újdonság a fő fegyverzetüknél jelentkezett.

112 méteres hosszukkal közepes méretű hadihajóknak számítottak, megjelenésüket jellegzetessé tette a hajótest közepére telepített, hosszú alacsony felépítmény, két végén a vaskos kéményekkel, közöttük az egyetlen, magas árboccal. Oldalukat 150 mm – es, az orr és a tat felé 80 mm – re vékonyodó övpáncél védte. A meghajtáshoz huszonnégy Niclause típusú széntüzelésű kazánt és két, összesen 13500 lóerő teljesítményű, akkoriban nagyon korszerű, háromfokozatú gőzgépet építettek be, ezek forgatták a két hajócsavart. A Garibaldi osztály hajóinak hatótávolsága 10 csomós, gazdaságos sebességgel elérte akár a 10200 kilométert is, végsebességük elméletileg 20 csomó volt. ( kb. 37 km/óra ) Azért elméletileg, mert csak megközelíteni sikerült, de elérni valójában az osztály egyik hajója sem tudta.

Az olasz flotta részére épült Giuseppe Garibaldi, ( némi zavart kelt, hogy további két másik, végül exportra került egységet is így hívtak eredetileg… ) valamint két testvérhajója a Varese és a Francesco Ferruccio másodlagos fegyverzetét 14 darab 152 mm – es löveg alkotta, amelyekből oldalanként ötöt építettek a kazamatákba és további négyet repeszvédő pajzzsal felszerelve a főfedélzetre. Itt voltak telepítve a torpedónaszádok elleni védekezésre és közelharcra szánt 76 mm – es és 47 mm – es gyorstüzelő ágyúk is. Előbbiből tíz, utóbbiból hat példány. Kaptak még négy 450 mm – es torpedóvető csövet is, de ezeket ritkán használták, legfeljebb a hadgyakorlatokon. Mindez meglehetősen hasonló volt más korabeli, azonos kategóriájú hadihajókéhoz. A Garibaldi osztályt valójában rendkívül erős fő fegyverzete tette különlegessé.

Az ugyancsak Edoardo Masdea által tervezett előző, Vettor Pisani osztály két egységének legerősebb fegyverei még csak a 152 mm – es, közepes méretű lövegek voltak. Ezzel szemben a Garibaldi és két testvére a hajóközepet elfoglaló felépítmény elé és mögé egy – egy jókora, masszív páncéltornyot is kapott, az elülsőbe egy 254 mm – es, míg a hátulsóba két kisebb, 203 mm – es löveggel, így tűzereje nagyságrendekkel nagyobb lett elődeinél és a korszakban kiemelkedőnek számított. Az exportra került hajók lövegtornyaiba más, általában a kisebb 203 mm – es ágyúk kerültek.

A Garibaldi osztály egységeit építésük idején, a legerősebb és legütőképesebb hadihajók közé sorolták világviszonylatban, ezért nem véletlen, hogy több külföldi haditengerészet is élénk érdeklődést mutatott a típus iránt, ami az olasz hadiipar egyik legnagyobb exportsikere lett. Az 1895 és 1903 között az Ansaldo üzemeiben megépült összesen tíz egységből, hét külföldi flották állományába került. Négy Argentína haditengerészetéhez ( Garibaldi, General Belgrano, Pueyrredon, San Martin ) került, ahonnan a legtovább szolgálatban álló Pueyreddont csak 1954 – ben selejtezték ki. Két másikat, a Bernardino Rivadavia - t és a Mariano Moreno – t, az argentinok részben pénzügyi nehézségeik, részben a Chilével való katonai szembenállásuk enyhülése miatt, még leszállításuk előtt eladták Japánnak, ahol Kasuga és Nisshin néven mindkettő részt vett az orosz – japán háborúban 1905 – ben. Spanyolország kettőt vásárolt, de egyiket a Pedro de Aragont végül törölték, a Cristobal Colon ( a változatosság kedvéért ennek is Giuseppe Garibaldi lett volna a neve eredetileg… ) pedig az 1898 - as spanyol – amerikai háború idején, hiányos fegyverzettel vett részt a Santiago de Cubánál vívott tengeri csatában, amelynek során súlyosan megsérült és zátonyra futott, majd amikor a győztes amerikaiak el akarták vontatni, felborult és elsüllyedt. A hajó harci értékét jelentősen csökkentette, hogy a páncéltornyaiba szánt egy – egy 250 mm – es nehézlöveg, sohasem került beépítésre.

Az Olasz Királyi Haditengerészet számára épült Giuseppe Garibaldi páncéloscirkáló pályafutása eléggé rosszul indult, mert tesztelése alatt, 1900. július 12 – én a kazánházban felrobbant két gőzvezeték és a baleset során egy tengerész meghalt, két másik súlyosan megsebesült. A javítások után viszont a további próbák már probléma nélkül zajlottak és a hajó 1901. január 1 - én a Regia Marina szolgálatába állt. Az elkövetkező években rendszeresen megfordult a Földközi és az Égei-tenger kikötőiben az olasz flotta képviseletében, annak erejét demonstrálva. Félelmetes ágyúit azonban valódi harci helyzetben, csak egy évtizeddel szolgálatba állítása után sütötték el, amikorra már kissé eljárt a hajó felett az idő. Ennek ellenére az észak-afrikai Tripolitánia területének ( nagyjából a mai Líbia ) birtoklásáért 1911-12 folyamán vívott olasz – török háború során testvérhajóival együtt, a parti célok bombázása során felettébb hatékonynak bizonyult. 1911. október 3 - 4 – én Paolo Thaon di Revel admirális zászlóshajójaként a török kézen lévő, libanoni Tripolit bombázta. A következő év februárjában Bejrutot támadta testvérhajójával a Francesco Ferruccioval. Az akció során behatolva a kikötőbe, elsüllyesztette a török flotta Avnillah nevű régi vérteshajóját és az Ankara torpedónaszádot. Az olasz hajók a támadása rombadöntötte a kikötőt és 140 áldozatot követelt a polgári lakosság köréből. Két hónappal később másik testvére, a Varese társaságában a Dardanellák partmenti török erődjeit lőtte. A háború során a Garibaldi nem került szembe méltó ellenféllel így nem szenvedett semmilyen sérülést. Amikor a következő esztendőben, 1913 – ban kitört első balkáni háború az albániai Scurtariba küldték, hogy a kikötőben állomásozva, védelmezze az ottani olasz érdekeltségeket, majd a békekötés után az észak-afrikai Bengháziba vezényelték és az 1. világháború kitörésekor is itt volt az állomáshelye. Miután hazarendelték Európába, az 5. Cirkálóflotilla zászlóshajója lett.

Az U-4 lecsap

1915. május 23 – án Avarna herceg, a bécsi olasz nagykövet átnyújtotta hazája hadüzenetét, az Osztrák-Magyar Monarchia kormányának. A lépés tulajdonképpen nem volt váratlan, mivel Olaszországot addig is megbízhatatlannak és ingatagnak tartották. A várakozások most beigazolódtak, mert Olaszország jelentős területekért, mint például Tirol, Isztria, Trieszt, Dalmácia, számos sziget és az albániai Valona kikötőjéért cserébe szembefordult addigi szövetségeseivel és átállt az Antant oldalára.

Még aznap, május 23 - án este osztrák-magyar hadihajók indultak Pólából, Anton Haus admirális, a flotta főparancsnokának személyes irányításával, hogy csapást mérjenek Ancona, Porto Corsini, Rimini, Semigallii és Potenza, kikötőjére, valamint az olasz partvidék mentén haladó fontos vasútvonalra. A kötelék zászlóshajója a Habsburg csatahajó volt és vele tartott a Babenberg, az Árpád és az Erzherzog Ferdinand Max páncélos, az előőrsként kiküldött Saida cirkáló, valamint a Csikós és a Velebit rombolók. Bár egy olasz tengeralattjáró felfedezte a közeledő hadihajókat, az akció sikeres volt és nem történt veszteség. A becsapódó gránátok súlyosan megrongálták Ancona kikötői és a katonai létesítményeit, a rádióállomást és a városba vezető vasútvonalat. Elsüllyedt két horgonyon álló tehergőzös és egyet, amely a hajógyárban éppen vízrebocsátására várt, sikerült teljesen tönkretenni. A támadásban Lohner típusú repülőcsónakok is részt vettek, amelyek bombákat dobtak a kijelölt célpontokra. Az olaszokat alaposan meglepte a Monarchia gyors reakciója, amelyre egyáltalán nem számítottak és az elszenvedett károk nyomán alaposan lelassult az Isonzó vidékére szánt egységek összevonása, így sikerült időt nyerni az osztrák-magyar csapatok egy részének átcsoportosítására az orosz frontról. Az anconai rajtaütés után az olasz flotta, francia és brit közreműködéssel blokád alá vette az osztrák – magyar és az albán partokat, valamint az Otrantói-szorost. Rendszeressé váltak a kisebb – nagyobb összetűzések a tengeren és az egymás partvidékei, főleg az ott futó vasútvonalak és a kikötők elleni, tüzérségi, valamint légitámadások is. A szembenálló felek igyekeztek egymás infrastruktúráját pusztítani, hogy így nehezítsék és akadályozzák a csapatok és az utánpótlás frontra juttatását, átcsoportosítását. Ezek az akciók korántsem voltak veszélytelenek. 1915. július 7 – én az U-26 ( a naszád valójában a Monarchia zászlaja alatt hajózó, Heino von Heimburg sorhajóhadnagy parancsnoksága alatt álló német UB-14 volt, mivel a Német Császárság ekkor még hivatalosan nem állt hadban Olaszországgal ) elsüllyesztette az olaszok 9832 tonnás Amalfi nevű páncéloscirkálóját, majd egy nappal később, az osztrák – magyar haditengerészet L 48 repülőcsónakja sikeresen felgyújtotta a Citta di Ferrara léghajót, amely Fiuméra dobott bombákat. A léghajó lezuhant, legénysége fogságba esett a másodtiszt és a fedélzeti mérnök kivételével, akik hősi halált haltak.

1915. július 17 - én este, három páncéloscirkálóból ( Giuseppe Garibaldi, Varese, Vettor Pisani ) , két cirkálóból ( Quarto, Marsala) , hét olasz és hét francia rombolóból, valamint hét olasz torpedónaszádból álló erős flottakötelék indult el a dél-itáliai Brindisi kikötőjéből Eugenio Trifari ellentengernagy parancsnoksága alatt, akinek zászlóshajója a harcedzett Giuseppe Garibaldi volt. Az akcióval az olasz hadvezetés tulajdonképpen az anconai rajtaütést kívánta megtorolni. Célpontjuk az Adriai-tenger túlsó partján, a Ragusától ( ma Dubrovnik ) közelében, attól délre fekvő város, Ragusa Vecchia kikötője és az arra haladó stratégiai fontosságú vasútvonal volt. Az olaszok nem aggódtak különösebben a bevetés kimenetelét illetően, mivel alig másfél hónapja az egység már sikeresen támadta egyszer a Ragusa mellett haladó vasutat, jelentős károkat okozva és utána sértetlenül tértek haza. A hajók 18 – án hajnalban érték el a partvidéket és tüzet nyitottak Ragusa Vecchiára, de a lövedékzápor dacára, csak viszonylag kevés kárt tudtak okozni, ezért a tüzérségi bombázást hamar abbahagyták és délnek fordulva elindultak Cattaro felé, hogy az ottani flottabázisra mérjenek csapást. Azonban erre már nem kerülhetett sor.

Hajnali 3 óra 20 körül, az 1446 méter magas, boszniai Radostak hegycsúcson lévő megfigyelőpontról észlelték az ellenséges flottaköteléket és jelentették Cattaróba a parancsnokságnak, ahonnan riasztották a térségben tartózkodó U-4 búvárnaszádot, amely az U-3 – mal és az U-6 – tal éppen az L 43 repülőcsónakot kereste, amely nem tért vissza egy bevetésről. A parancs vétele után az U-4 parancsnoka, Rudolf Singule sorhajóhadnagy azonnal félbehagyta az L 43 keresését és az ellenség után indult.

Az akkor 32 éves Singule, a róla készült korabeli fényképek szerint, kissé zömök, markáns arcú férfi volt. 1901 – ben, 18 évesen lépett be a Császári és Királyi Haditengerészethez, ahol az akadémia elvégzése után, előbb felszíni hajókon ( a Budapest páncéloson, az Aspern cirkálón és a Wien csatahajón ) szolgált, majd amikor a flotta rendszeresítette a tengeralattjárót, mint új harci eszközt, azon fiatal tisztek között volt, akik önként jelentkeztek a németországi tengeralattjárós kiképzésre. Amikor 1915 áprilisában átvette az U-4 parancsnokságát, a naszád már nem volt ismeretlen számára, mivel korábban, 1912 szeptembere és 1913 júliusa között már irányította. ( ezután 1915 tavaszáig egy torpedónaszád kapitánya volt ) Singulét rátermett, bátor tisztnek és kiváló parancsnoknak tartották, aki népszerű volt mind kollégái, mind beosztottjai körében. Az U-4 parancsnokaként addigi legnagyobb eredménye, az 5400 tonnás HMS Dublin könnyűcirkáló megtorpedózása volt 1915. június 9 - én. A brit hajó csak azért élte túl a támadást, mert az egyik torpedó mellé ment, ugyanakkor a másik telibetalálta a gépházat és annyira megrongálta, hogy a szükséges javítások miatt a Dublin hosszú hónapokra kiesett a hadiszolgálatból.

Az U-4 azon hat tengeralattjáró közé tarozott, amelyekkel a Monarchia belépett az 1. világháborúba. Testvérhajójával, az U-3 – mal az úgynevezett Germania, vagy U-3 osztályba tartoztak és a kieli Gremaniawerft építette őket Németországban. 1909 – ben állt szolgálatba a Császári és Királyi Haditengerészetnél oktatóhajóként, miután elkészülte után, megkerülve Európát, Pólába vontatták. Kicsi volt, hossza mindössze 43 méter, vízkiszorítása pedig lemerülve 300 tonna. Fegyverzete két, az orrába épített 450 mm – es torpedócsőből állt, amelyekhez összesen három torpedót készleteztek bevetésenként. A két kis Germania osztályú hajó az osztrák-magyar flotta legjobb búvárnaszádja volt, annak ellenére, hogy a korai típusokra jellemzően műszakilag messze nem voltak kifogástalanok és a gyakori meghibásodások miatt szinte állandóan javítani kellett rajtuk valamit. Az akkor rendszerben lévő más típusokéhoz képest ( a háború kezdetén, még két Lake és két Holland osztályú naszád állt hadrendben ) keskeny törzsükre tágas, magas parancsnoki tornyot szereltek, ami a legénység munkáját megkönnyítette ugyan, de instabillá tette őket és ha nyugtalan volt a tenger, hajlamosak voltak a kellemetlen dülöngélésre. A felszínen használt két 300 lóerős petróleummotor erősen füstölt és ez már viszonylag messziről látható volt, nem beszélve üzemanyaguk orrfacsaró bűzéről. Ezektől a problémáktól eltekintve, alapvetően jól megtervezett, masszív hajók voltak, amelyek már kettős, belül nyomásálló hajótesttel is rendelkeztek, ami ebben az időben még nem volt általános. Kis méretük és csekély hatótávolságuk miatt elvileg inkább partvédelemre voltak alkalmasak, de a kis területű és zárt Adriai-tengeren tökéletesen megfeleltek a kívánalmaknak. ( a Monarchia rendelt nagy hatótávolságú, valódi tengerjáró egységeket is, de ezeket a német kormány a háború kitörésekor kártérítés ellenében lefoglalta)

Singule nem is gondolhatott arra, hogy üldözőbe vegye az olasz köteléket, mivel az U-4 a felszínen is legfeljebb 12, lemerülve, a villanymotorokkal pedig maximum 8,5 csomóval tudott haladni és esélye sem lett volna utolérni, a jóval fürgébb ellenséget, ezért úgy kellett navigálnia, hogy keresztezzék egymás útvonalát. Az U-4 3 óra 55 – kor lemerült és lesben állva várakozott. Az olaszok mintegy fél óra elteltével megérkeztek és a Garibaldi, váratlanul kiválva az alakzatból a nyílt tenger felé vette az irányt, ezzel egyenesen az U-4 karjaiba futva. Singule az U-4 – gyel kb. 600 méternyire tudta megközelíteni a zászlóshajót, amikor a cirkáló őrszemei észrevették a vízből kimeredő periszkópot és a gyorstüzelő lövegek tüzet nyitottak, hogy lehetőleg kilőjék, de legalábbis elzavarják a búvárnaszádot. Az olaszok azonban elkéstek, mert 4 óra 38 körül, az U-4 – ről két másodperc időközzel két torpedó indult. Singule azonnal vészmerülést rendelt el, mert sejtette, hogy az addig csak ideges olaszok hamarosan nagyon dühösek lesznek. A naszád előrebukott és maximálisan engedélyezett, húsz méter mélyre süllyedve igyekezett a lehető legtávolabb kerülni, miközben a legénység számolta a másodperceket. Fél perc elteltével tompa dörrenés hallatszott, majd pillanatok múlva egy másik, az előzőnél jóval nagyobb, ami jelezte, hogy a Garibaldinak valószínűleg vége. Az U-4 legénysége éljenezni kezdett, majd hamarosan már kapaszkodott minden elérhető szilárd tárgyba, mert a hajó vadul hánykolódni kezdett a rájuk rohanó rombolókról kiszórt vízibombák robbanásai miatt. A bombázás azonban kis idő múlva, váratlanul abbamaradt és a rombolók távoztak.

A felszínen, a periszkóp eltűnése után csak annyit észleltek, hogy a cirkálót egymás után két erős robbanás rázta meg és hatalmas vízoszlopok csaptak fel bal oldala mellett. Az első torpedó a széntárolóknál csapódott be, ezt talán a Garibaldi még kibírta volna, de aztán a hajót teljesen elborította a füst és a kiszabaduló gőz, mert a második torpedó nemcsak a gépházat találta el, hanem berobbantotta az egyik lőszerkamrát is, ezzel megpecsételve a sorsát. A Garibaldi azonnal dőlni kezdett és a víz perceken belül elborította a tatfedélzetét, az orra pedig kezdett kiemelkedni a tengerből. Alig negyed óra alatt elsüllyedt, 578 fős legénységéből 53 embert magával ragadva. A viszonylag kis emberveszteség annak volt köszönhető, hogy a rombolók időben visszatértek és elkezdték a mentést. Ezért maradt olyan hirtelen abba a vízibombázás, az U-4 legénységének szerencséjére. Singule még fél órát várt mielőtt kiadta a parancsot a felemelkedésre. Amikor a búvárnaszád a felszínre bukkant és visszatért a támadás helyszínére, a menekülő olasz hajók már messze jártak, kéményeik füstje alig látszott a távolban. Trifari admirálisnak szerencséje volt, időben kimentették és ezután már nem akarta megkockáztatni, hogy a Garibaldi után, egy másik hajója is torpedót kapjon az oldalába, ezért megszakítva küldetést, azonnal elrendelte a visszatérést Brindisibe. A tengeren csak törmelék és kevés olaj lebegett, ennyi maradt a több mint 7300 tonnás páncéloscirkálóból.

Hat évtized névtelenül

A Giuseppe Garibaldi elvesztése sokkal nagyobb jelentőségű eseménynek bizonyult, mint bárki gondolta volna, mert alaposan megrémítette az olasz hadvezetést. Erre meg is volt minden okuk, hiszen tíz napon belül már a második nagy hadihajójukat veszítették el az Adriai - tengeren. Singule sikeres akciója nyomán megszűntek a dalmáciai partvidék elleni tüzérségi támadások és az olasz hadiflotta nagy egységei a háború hátralévő éveit nagyrészt a védett támaszpontjaikon töltötték, de a francia és brit hadihajók is elkerülték a továbbiakban az Adriai-tenger vizeit. A tengeri hadviselés terén a hangsúly a tengeralattjárókra és a torpedónaszádokra helyeződött át.

Rudolf von Singule ünnepelt háborús hőssé vált és megkapta a rendkívül rangos, Mária Terézia Rend Lovagkeresztjét, ami egyben bárói címmel is járt. A felterjesztés elbírálása sokáig tartott, ezért hivatalosan csak jóval a háború után, 1929. december 21 – én vehette át, amikor az Osztrák-Magyar Monarchia és hivatalosan a Mária Terézia Rend sem létezett már, de ennek ellenére a rend káptalanja IV. Károly előzetes rendelkezésének megfelelően 1931 – ig végezte az 1. világháború alatt megítélt kitüntetések kiadását. A bátor parancsnok igazi korabeli médiasztár lett, róla és hajójáról képeslapok jelentek meg, újságcikkek születtek. Singule nehezen viselte a sajtó hirtelen jött érdeklődését és eléggé szűkszavúan nyilatkozgatott a Garibaldi elsüllyesztéséről. Az újságírók nagy csalódására, amikor arról kérdezték, hogy mennyire hitelesek a Garibaldi pusztulásáról készült, főleg az olasz sajtóban megjelent látványos rajzok, a parancsnok mosolyogva csak annyit mondott, hogy fogalma sincs róla, mert nem látta hogyan történt, mivel akkor éppen azzal volt elfoglalva, hogy minél gyorsabban eltűnjön még a környékről is. 1917. november 30 - ig irányította az U-4 – et, majd ezután a háború végéig kiképzőtisztként szolgált a Panther iskolahajón. Háborús pályafutása alatt elsüllyesztette a Garibaldit és további 15 ellenséges teherhajót, valamint megrongálta a brit HMS Dublin könnyűcirkálót és még két további teherhajót, eredményeivel a Monarchia flottájának negyedik legsikeresebb tengeralattjáró parancsnoka lett. Singule egész pályafutása során megőrizte lovagiasságát és emberségét, amit még az ellenség is elismert, mindig gondosan ügyelt rá, hogy az elfogott teherhajók legénységének ne essen bántódása, minden alkalommal megadta a lehetőséget számukra, hogy csónakba szálljanak és elmeneküljenek.

Az 1. világháború után élete gyökeres fordulatot vett, már nem létezett az Osztrák-Magyar Monarchia és nem létezett annak flottája sem. Hazatért családja szűkebb pátriájába Morvaországba, amely ekkor már az újonnan létrejött állam, a Csehszlovák Köztársaság része volt. Németként nem volt egyszerű sem neki, sem családjának az új hazájukban, ezért és felmenőinek kötődése révén, a nagy német közösségnek otthont adó Brno ( korábban Brünn) városában telepedett le feleségével és két kislányával. ( harmadik lánya 1920 – ban már itt született) Az egykori tengeralattjárós ász, hosszú évekig dolgozott a város nyugdíjbiztosítási hivatalában és nemcsak köztiszteletben álló polgárként, társasági emberként, hanem kiváló bridgejátékosként is elismerték.

1939 – ben, Csehszlovákia német megszállása után, az ekkor már ötvenes éveinek vége felé járó Singulét több egykori bajtársához hasonlóan behívták a Birodalmi Flottához. ( volt aki ezt kereken megtagadta, mint a francia Leon Gambetta páncéloscirkálót elsüllyesztő, híres Georg von Trapp ) Nem volt már fiatal, a feltételezések szerint csak azért vonult be és fogadta el a kapott beosztást, hogy így is védelmet biztosíthasson zsidó származású feleségének és lányainak. ( Dora asszony egy évvel később, 1940 – ben elhunyt ) Kora miatt már nem küldték ki az első vonalba harcolni, hanem 1941 októberétől a hollandoktól zsákmányolt UD-4 jelzésű ( eredetileg O-26 ) oktató tengeralattjáró parancsnoka lett, majd később a teljes 5. U-Boot Flotilláé, egy kiképzőegységé Kielben. Hatvanadik születésnapján, 1943. április 8 – án léptették elő korvettkapitánnyá, majd hamarosan nyugállományba vonult.

Rudolf von Singule nyugalmazott korvettkapitány, a sokszorosan kitüntetett háborús hős ( a Mária Terézia Rend Lovagkeresztje, Lipót Rend Lovagkeresztje , a Vaskorona Rend III. Osztálya, a Katonai Érdemkereszt III. osztálya, ezüst és bronz Vitézségi Érem, Károly –csapatkereszt, Katonai Jubileumi Kereszt és már a Birodalmi Haditengerészetnél a 2. és az 1.. osztályú Vaskereszt ) számára nem adatott meg a békés öregkor. 1945. május 2 – án, 62 éves korában, röviddel Brno elfoglalása után, fosztogató, részeg szovjet katonák golyója végzet vele. Halálának körülményei a mai napig sem teljesen tisztázottak, de az biztos, hogy hírnevéhez méltóan, bátor emberként, igazi katonaként fejezte be az életét, amikor szembeszállt az otthonukba betörő „felszabadítókkal”, hogy megvédje tőlük családját. Két nappal később, szinte titokban temették el első felesége mellé, a halotti bizonyítványon, a halál okaként ennyi állt: „lövés”. Sírját, amelynek helyét hozzátartozóin és néhány közeli barátján kívül szinte senki sem ismerte, mindössze egy csupasz betonlappal fedték le, amelyen semmiféle név nem szerepelt. Tragikus halála talán megmentette a még szörnyűbb és megalázóbb sorstól, ami rá mint a Kriegsmarine volt tisztjére és mint németre várt volna nemsokkal később. Családja, a mintegy 250000 – es lakosságú Brno városának csaknem 30000 német polgárával együtt ( főleg nők, gyerekek és öregek, mivel a német férfiakat ott tartották kényszermunkára, romokat takarítani ) belekerült a hírhedt Brünni Halálmenetbe, amikor a bosszúszomjas csehszlovák hatóságok gyalog hajtották őket egészen az osztrák határig, minimális személyes holmival és élelemmel. Singule második felesége, Margarethe von Brausewetter és lányai túlélték, de 1700 sorstársuk belehalt a megpróbáltatásokba és az embertelen bánásmódba.

1983 – ban a kapitány földi maradványait kihantolták és áthelyezték rokonai mellé, a temető másik részére, amikor sírját egy egyébként soha meg nem valósult útszélesítésre hivatkozva felszámolták. Singule nevének feltüntetését a hatóságok új nyughelyén sem engedélyezték. Erre végül csak 2006. november 11 - én került sor, amikor hat évtized elteltével végre megszűnt a méltatlan állapot és felavatták egyszerű síremlékét. Az ünnepségen Brno város vezetőin kívül, a Singule család több tagja is rész vett, akik a világ különböző tájairól látogattak haza az eseményre. Az ünnepségen képviseltette magát a cseh és az osztrák hadsereg, valamint különböző katonai és haditengerészeti hagyományőrző csoportok is.

Hajója, a legendássá vált U-4 túlélte a világháborút és Franciaországba került háborús jóvátételként. Mivel kicsinek és túlságosan elavultnak minősítették, 1920 – ban kiselejtezték és szétbontották.

A Giuseppe Garibaldi nevet legközelebb az olasz flotta 1937 – ben szolgálatba állított, 13000 tonnás, Duca degli Abruzzi osztályú könnyűcirkálója viselte, amely nemcsak rendkívül szép, hanem kategóriájának egyik legjobb hajója is volt. 1945 után is használatban maradt, majd a hatvanas években átépítették rakétás cirkálóvá és így teljeskörűen modernizálva, egészen 1971 – es leszereléséig a Marina Militare zászlóshajója lett. A név jelenlegi viselője, a Giuseppe Garibaldi repülőgép-hordozó ( C 551 ) , amely 1985 – től, ugyancsak az olasz flotta zászlóshajójaként szolgált, az új, jóval nagyobb Conte di Cavour hordozó 2009 – es szolgálatba állásáig.

A Giuseppe Garibaldi páncéloscirkáló roncsát Dubrovniktól délkeletre, 2008 – ban egy cseh búvárokból álló kutatócsoport fedezte fel, 122 méteres mélységben. A felfedezést beárnyékolta, hogy az egyik búvár halálos balesetet szenvedett merülés közben, ráadásul az expedíciónak nem voltak meg a szükséges engedélyei, ezért a horvát hatóságok kiutasították őket. A roncsot védett hadisírnak minősítették, feltérképezése és hivatalos átfogó vizsgálata 2009 és 2010 folyamán történt meg.

Cikk: Nemes Ferenc

Ha tetszett a cikk, kövesse a
Honvédszakszervezetet a Facebookon!

Még több friss hír

2017. 10. 13., 11:33
A Honvédszakszervezet hagyományaihoz híven ez év végén 2017. december 09-én 15 órai kezdettel ismét megrendezi a Fővárosi Nagycirkuszban tartandó rendezvényét megköszönve ezzel Tagjainknak az egész éves munkát…
2017. 12. 01., 11:55
2017. november 30-án a LIGA Tanács tisztújító ülését tartotta Budapesten. A tagszervezetek küldöttei szinte teljes egészében újjáválasztották a korábbi tisztségviselőket, így 99,1 százalékos szavazataránnyal Doszpolyné dr. Mészáros Melindát, a szervezet 2016 májusában megválasztott elnökét.
2017. 11. 28., 12:31
2017. november 21-én a HR Portál hosszabb interjút közölt a LIGA Szakszervezetek elnökével. A lap dr. Mészáros Melindát többek között a szakszervezetek terveiről, a munkaerő-piaci változásokról és a szakszervezetek-kormány tárgyalásokról kérdezte.
2017-11-28 12:28:20
Vasárnap kora délután a Vörösmarty téren és környékén szolgálatot teljesítő katonák arra lettek figyelmesek, hogy egy férfi összeesik az utcán. Az MH Katonai Rendészeti Központ állományába tartozó Bagyura János törzszászlós és Dusnoki István szakaszvezető azonnal értesítette az adventi vásár egészségügyi biztosításáért felelős szakembereit.
   MÁSOK ÍRTÁK
2017. 03. 03., 12:20
Nagy hangsúlyt kell fektetni a toborzóirodákban nyújtott szolgáltatásokra, de a példamutató katona a legjobb toborzó.
2017. 03. 03., 12:17
2026-ra a térség egyik legmeghatározóbb haderejévé fejlesztik a Magyar Honvédséget.
2017. 01. 13., 16:44

Esküt tettek a határvadászok

Az illegális migráció növekedése miatt tavaly augusztusban határozott a kormány a Készenléti Rendőrség létszámának növeléséről. A határvadászok elsőként hivatásos állományba vett tagjai január 12-én, csütörtökön tették le az esküt.
2017. 01. 13., 16:40
Márciusban érkeznek meg Szolnokra azok a kiképző, felderítő és futárrepülőgépek, amelyeket a cseh Zlin Aircraft gyártócégtől vásároltak meg a Magyar Honvédségnek.

  JETfly Magazin

A megújult szabályoknak köszönhetően minden eddiginél eseménydúsabbnak ígérkezik a Red Bull Air Race 2018-as versenysorozata Master és Challenger kategóriában egyaránt.

  Háború Művészete magazin

Régóta várják az Amerikai Légierő Stratégiai Parancsnokságán a 76 darabos Boeing B-52H flotta hajtóműveinek újabb típusokra cserélését.