Az elmúlt évtizedekben a magyar társadalom számára szinte természetesnek tűnt, hogy komolyabb természeti katasztrófák idején, s a kárelhárításban élen járnak katonáink. A hivatásos haderőre történő áttérés azonban új szituációt teremtett, amelynek számtalan munkaügyi vonatkozása is van. A mögöttünk hagyott tavasz ismét a gátakra rendelte egyenruhás bajtársainkat, s heteken át két nagy folyónk partján talán mindenki Petőfi Sándort idézte:” jön az árvíz! jön az árvíz!” hangzék, s tengert láték, ahogy kitekinték.
Az eredmény ismert: gigászi munkával, hősies helytállással sikerült mederben tartani a tengernyi vizet – s ebben elévülhetetlen érdemei vannak a Magyar Honvédségnek. Az együttmüködésről, a védekezésben szerzett tapasztalatokról - az Egység újság és a honlap számára - az első számú szakmai felelős, Varga Miklós, a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium helyettes államtitkára adott interjút.
- A történeti hüség kedvéért érdemes felidézni az előzményeket. Az elmúlt év decemberében, az aktuális kormányülésen vetődött fel először egy esetleges tavaszi áradás problematikája. A belvíz, valamint a Duna és a Tisza vízgyüjtő területén leesett hatalmas mennyiségü hó mintegy előrevetítette mindazt, amellyel a közelmúltban szembe kellett néznünk. Az árvízi védekezés tehát gyakorlatilag itt, ezen az ülésen kezdődött el, melyen felvetődött: a korábbi évekhez hasonlóan számíthatunk-e a Magyar Honvédség segítségére. A tárca irányítója, Juhász Ferenc miniszter ekkor közölte, hogy a megfelelő létszám és technika az árvízi védekezés irányítóinak rendelkezésre fog állni. E határozott ígéret rendkívül korrekt kapcsolattá alakult át a védekezés folyamán, s megnyugtató volt tudni, hogy rendelkezésünkre áll egy olyan katonai állomány, amely bármikor bevethető. Az első közös munkára Nagymaros, Kismaros, Kisoroszi, Tát és Visegrád gátjain került sor, s már ekkor meggyőződhettem arról, hogy rendkívül felkészült és áldozatkész a magyar professzionális hadsereg. Ekkor természetesen még nem tudhattuk, hogy a 220 km-es dunai védelmi vonalnak közel négyszeresét kell majd a Tiszán kiépíteni. A katonák szinte „végigkísérték” az árhullámot, mégpedig úgy, hogy három jelentős területen nélkülözhetetlen segítséget nyújtottak. A vízi szállításban közel húsz kompra, ezen kívül húsz PTSZ-re, valamint kilenc helikopterre számíthattunk. A jól kiépített monitoring rendszernek köszönhetően megalapozottak voltak az előrejelzések, s így mindig a legveszélyeztetettebb helyekre érkezett a honvédségtől a friss erő. A katonák segítségével több, mint kétszáz kilométer nyúlgát épült, s felkészültünk a töltéseknél magasabb árhullám veszélyeire is. S bár idén minden korábbi határérték megdőlt, mégsem történt tragédia – ez elsősorban a honvédeknek köszönhető. A veszélyeztetett területeken járva magam is tapasztalhattam, hogy napokon keresztül, gyakran térdig vízben állva lapátolták a homokot a zsákokba és helyezték el a gátakon. Fantasztikus volt a teljesítményük, s bátran kijelenthetem: példanélküli volt a katona hölgyek helytállása is. Wörösmarty szavai azóta is gyakran eszembe jutnak, s talán ez jellemzi legjobban munkájukat: ”mind hősök ők” – bár nem mind férfiak!
