Az elmúlt napokat, és heteket sajnálatos módon a koronavírus okozta veszélyhelyzettel kapcsolatos történések uralják...
Előreláthatólag még a közeljövőben is ez határozza meg a mindennapjainkat. A jelen bejegyzésemnek az a célja, hogy körüljárja a koronavírus helyzet munkajogi aspektusait, előrebocsátva azt, hogy határozott meggyőződésem szerint az államnak közbe kell avatkoznia, elsődlegesen jogalkotás útján, hogy ne járjon beláthatalan következményekkel a foglalkoztatásban a vészhelyzet.
Elsődlegesen azt kell kiemelni, hogy a veszélyhelyzet fogalmát a munkajog nem ismeri. Önmagában az, hogy kialakult egy ilyen helyzet a munkaviszonyból származó jogokat és kötelezettségeket nem függeszti fel. Ennek alapján tehát a munkáltatót foglalkoztatási és bérfizetési, míg a munkavállalót rendelkezésre állási és munkavégzési kötelezettség terheli.
Amennyiben a munkáltató a beosztás szerinti munkaidőben nem tud eleget tenni a foglalkoztatási kötelezettségének, akkor köteles a munkavállalónak ún. állásidőt fizetni. Az állásidő az Mt. 146. § (1) bekezdése alapján megegyezik a munkavállaló alapbérével. A munkáltató az állásidő fizetési kötelezettsége alól csak abban az esetben mentesül, ha a foglalkoztatási kötelezettségének elháríthatatlan külső ok miatt nem tud eleget tenni. Az, hogy mi minősül elháríthatatlan külső oknak, egyedileg kell vizsgálni, általánosan nem lehet azt meghatározni, hogy mi esik ebbe a körbe, illetve mi az ami nem. Ami tény, hogy önmagában a koronavírus jelenléte miatt, nem lehet megtagadni az állásidőre járó bér megfizetését, ha a munkáltató nem tud foglalkoztatni. Meg kell vizsgálni, hogy adott esetben a munkáltatónak volt-e lehetősége arra, hogy az okot elhárítsa, amennyiben a válasz igen, akkor a bérfizetési kötelezettsége fennáll. Amennyiben az a válasz, hogy az okot nem tudta elhárítani, akkor nem terheli bérfizetési kötelezettség.
Gyakran felmerül a kérdés – hozzám is több ilyen megkeresés érkezett –, hogy mit tehet ilyen esetben a munkáltató.
Számos munkavállaló fordult hozzám, hogy a munkáltató fizetés nélküli szabadságra akarja küldeni. Nagyon fontos ebben a körben, hogy egyoldalúan ilyen jog a munkáltatót nem illeti meg, a fizetés nélküli szabadságban a feleknek meg kell egyezniük. Amennyiben ilyen megegyzési szándéka a munkavállalónak nincs, akkor erre „rákényszeríteni” sem lehet.
Szintén gyakori kérdésként jelentkezik az ún. „home office”. Azon munkakörök vonatkozásában, ahol lehetőség van az otthoni munkavégzésre, mindkét fél számára megnyugtató megoldás lehet, ha a munkáltató és a munkavállaló abban állapodnak meg, hogy a munkvállaló átmenetileg otthonról végzi a munkát. Ez azért is lehet praktikus mindkét fél számára, mert a munkáltató így tudja biztosítani az egészséget nem veszélyeztető munkafeltételeket, míg a munkavállaló tud munkát végezni, nem marad jövedelem nélkül, és adott esetben még a gyermekének a felügyeletét is el tudja látni. Fontos e körben kiemelni azt, hogy a 2020. március 19. napján hatályba lépett 47/2020. (III.18.) Kormány rendelet alapján ebben a körben a munkáltató egyoldalúan is dönthet, és elrendelheti az otthoni, illetve a távmunkavégzést.
A fentiekhez hasonlóan gyakori kérdés az, hogy ha a munkavállaló a gyermeke felügyeletét, figyelemmel az óvodák és iskolák bezárására nem tudja ellátni. Erre sajnálatos módon a hatályos munkajogi szabályozás nem nyújt megfelelő megoldást. Ugyan az Mt. szerint a különös méltánylást érdemlő személyi, családi vagy elháríthatatlan ok miatti távolmaradás a munkahelytől igazolt távollétnek mindősül, azonban ezen időszakra munkabér nem illeti meg a munkavállalót, és ebben az időszakban a biztosítási jogviszonya is szünetel. Minderre figyelemmel amennyiben, ez az állapot hosszabb időtartamban áll fenn, az adott esetben megélhetési nehézségeket is okozhat, és nem alkalmas arra, hogy a problémát megoldja.
A fentiekben megpróbáltam a legfontosabb kérdéseket röviden, tömören és közérthetően körbejárni, hogyha az olvasók közül valaki ilyen helyzetbe kerül, akkor legyen támpontja a döntés előtt.
Forrás: www.liganet.hu