Állami vagy magán?

Az 1997. évi LXXXII. törvény hatályba lépését követően kialakult a hárompilléresnek nevezett nyugdíj rendszer, melynek a TB, a magán-nyugdíjpénztárak, és az önkéntes nyugdíjpénztárak képezték a részét. Ez úgy épült fel, hogy a harmadik láb teljesen önkéntesen választható, önként vállalt tagdíj befizetésekből müködő új elemként lépett be még a ’90-es évek közepén. Ez a láb egy valóban új része lett a rendszernek.

Az első láb, maga az évtizedek óta fennálló TB nyugdíj és a hozzákapcsolódó járulékfizetési kötelezettség, amely államilag garantált nyugdíjhoz juttatja, az arra jogot szerzőket.

A második láb a magánnyugdíj. Ez igazából nem egy teljesen új elem, hanem a TB nyugdíj rendszerhez befolyó járulék bevételekből metszettek ki egy darabot, és azt engedte át az állam a pénzpiaci szereplőknek, majd erre alapozva alakították ki a második lábat, de ez értelemszerüen nem jelentett újabb forrás bevonást a nyugdíj rendszerbe, hanem mindössze a korábbi javakat osztotta újra. Az eredeti szándék az volt ezzel, hogy a „rossz gazda” államtól elvéve a járulék bevételek egy részét, azt a magánszemélyek a pénzpiaci szereplők segítségével, haszonnal forgathassák, és ezzel az államihoz képest többlet profithoz jussanak, amellyel hosszútávon a majdani nyugdíjuk összegének jelentős növekedését érhetik el. (Azt hogy ez mennyire valósult meg, lentebb ezen írásban részletezzük.) További tény, hogy a publikált mellett volt egy kevésbé hangsúlyozott cél is. Ez a hazai és nemzetközi pénzügyi lobby céljaival egyezett.  Azzal, hogy a járulékbevételek egy részét az állam átengedte a pénzügyi szférának, azt érték el, hogy mindenféle kockázat nélkül jutottak a pénzintézetek garantált, havi rendszeres bevételekhez, amelyből szerencsés esetben a járulék fizetők is profitálhattak. Ezzel szemben a felvázolt lépések az állami költségvetésben egy fokozatosan növekedő lyukat ütöttek, mivel a TB rendszerből hiányzó összeget, (deficitet) az államnak kell finanszíroznia.

Tehát már az alapításkor is látszott hogy további átalakítások nélkül nem müködhet az állami láb deficit nélkül, ám cserében valóban lehetett benne bízni, hogy a pénztári tagok számára némileg többet lehet kicsikarni ebből az elemből, mint az állami kontroll alatti „első lábból”.

Az állami nyugdíj kassza stabilitásához szükséges átalakítások azonban nem történtek meg.

Összegezve a helyzetet, azt lehet mondani, hogy a pénzügyi lobby nyomására kialakult egy olyan rendszer, amelynek biztos nyertese maga a pénzügyi szektor lett, de komoly remény volt arra, hogy a járulékfizető egyén is kézzel fogható hasznot könyvelhessen el. Ha ez egyértelmüen sikerült volna, akkor egy közös érdekek mentén müködő, (az állam kivételével) mindenki számára pozitív eredményt hozó rendszer müködhetett volna.

Sajnos az elmúlt 12 év távlatából azt lehet mondani, hogy ez nem feltétlenül így történt.

A magán-nyugdíjpénztárak gazdálkodását és vagyonkezelési gyakorlatát több alkalommal meg lehetett, és meg lehet kérdőjelezni, extrém esetek is előfordultak, de nem ez okozta a fő gondot, és a problémák ellenére is kimondható, hogy alapvetően törvényesen müködtek a pénztárak.

Az viszont sajnos egyértelmü, hogy a pénztárak jelentős része nem tudta hozni a tőle elvárhatót, azaz hogy az elhelyezett pénzt a reálérték megőrzése fölött, némi nyereséggel forgassa.

A  PSZÁF Nyugdíjpénztári hozamok (2000-2009) címü kiadványából vett adatok, és a KSH fogyasztói árindex adatai alapján láthatjuk, hogy az elmúlt tíz év alatt a pénztárak egy jelentős része nem tudott reálhozam növekedést felmutatni.

Lássuk a tényeket a számok nyelvén.

A magán-nyugdíjpénztári rendszernek 2009-ben 19 szereplője volt ebből kettőnek nincs tíz éves múltja. Ezekkel a továbbiakban nem számoltunk. Tehát marad 17 pénztár 51 portfoliója.

A PSZÁF adatai alapján átlag infláció a vizsgált időszakban 5,9% volt.

A KSH adatai alapján az átlag infláció a vizsgált időszakban 8,14% volt.

A fogyasztóiár-index (2000–2009)

Év

Fogy. árindex (előző év 100%)

Árindex 2000-től

Éves átlag infláció 2000-től

2000

109,8

109,800

9,80%

2001

109,2

119,902

9,95%

2002

105,3

126,256

8,75%

2003

104,7

132,190

8,05%

2004

106,8

141,179

8,24%

2005

103,6

146,262

7,71%

2006

103,9

151,966

7,42%

2007

108

164,123

8,02%

2008

106,1

174,135

8,24%

2009

104,2

181,449

8,14%

Számítások (KSH adatok alapján)

Ezt a jelentős eltérést a PSZÁF anyag tájékoztatása alapján az okozhatta, hogy az anyag a mértani átlag számítás módszerével képzett egy (technikai?/fiktív?) inflációs értéket. Ez a KSH által levezetett átlaginflációtól jelentősen eltérő, értek eredményezett, amit egyébként sajnos a KSH szakembereinek segítségével sem sikerült reprodukálni.)

Ezen a problémán nagyvonalúan túllépve eljutottunk a pénztárak vagyonnövekedési mutatójához, amely a PSZÁF tájékoztatás szerint a pénztártagok egyéni számlájának átlagos hozamát jellemzi, amelyet a 282/2001 számú kormányrendeletben megállapított metódus szerint kell kiszámítani.

 Ha ezt összevetjük a kétféle logika szerint megállapított átlag inflációval, akkor a következő adatokat kapjuk:

A KSH átlag inflációjával számolva 51 portfolióból mindössze 5 volt képes megugrani reálhozam termelés mércéjét. Ez 90-10%-os arány.

A PSZÁF saját adatai szerint 51 -ből 30 portfolió termelt reálhozamot, ami 40-60%-os arány. Ez lényegesen szebb mint az előző adat, de ugyancsak nem túl üdvözítő eredmény.

Tehát az egyértelmüen kijelenthető, hogy az elmúlt 10 év alapján befektetésnek ugyan nem kockázatos, de nem is túl jövedelmező a magán-nyugdíjpénztári tagnak lenni.

Ami mégis sokak számára amellett szólt, hogy a magán-nyugdíjpénztárakat választotta, az nem más mint, az egyéni számla, az örökölhetőség, és az egy összegben történő felvétel lehetősége.

Az elmúlt évtizedek versenypiaci folyamatainak ismeretében hosszú távon a tíz év tapasztalati tényei ellenére az feltételezhető, hogy a befektetések hosszabb távon minimum az inflációt elérő mértékben fialhatnának. A jelenleg is zajló nemzetközi gazdasági válság ismeretében azonban az elkövetkezendő évek kilátásai bizonytalanok, és ez a hosszú távlatokba történő előre látást és bizalmat egyáltalán nem segíti.

Összességében a jelenlegi helyzet alapján leszögezhető, hogy a magán-nyugdíjpénztári tagság egy nem feltétlenül jövedelmező, államilag nem garantált, és a jelenlegi jogszabályi háttér miatt sajnos bizonytalan jövőjü rendszerben müködik. Pozitívum ezzel szemben az, hogy a nyugdíjazás után a magánszemély a pénzeszközeit szabadabban kezelheti, azaz egyben kiveheti, évjáradékra válthatja, esetleg utódai örökölhetik. Ugyanezek a lehetőségek egyben újabb kockázatát is jelentik a magánnyugdíjnak, mivel egy rosszul megválasztott évjáradék esetén az is előfordulhat, hogy szinte ellátatlanul marad utolsó éveire az érintett személy.

A felvázolt körülmények ismeretében döntött úgy a kormány, hogy a magán-nyugdíjpénztári rendszert átalakítja, és ösztönözni próbálja a TB-nyugdíj rendszerbe való visszalépést. Ennek az alábbi fontosabb elemei ismertek:

-        A magánnyugdíj pénztári tagságot megtartók a jövőbeni jövedelmeik után nem szereznek jogosultságot a TB rendszerbeli nyugdíjra.

-        Ennek megfelelően a munkáltató (nem a munkavállalótól levont!) által megfizetett járulékösszegek után nem keletkezik folyósítandó nyugdíjra jogosultság. Járulékból, adóvá minősítik át a tételt.

-        Aki eddig magán-nyugdíjpénztári tag volt és nem nyilatkozik külön a maradási szándékáról, az átkerül a TB rendszerébe.

-        Akik eddig MNYP tagok voltak, és átlépnek a TB-be, amennyiben reálhozamot könyveltek el, akkor a felhalmozott reálhozamaikat adómentesen kivehetik a rendszerből. (A reálhozamok szintjénél kénytelen vagyok visszautalni a két jelentősen eltérő 10 éves átlag inflációs értékhez, mivel a KSH adatai alapján szinte senki nem könyvelhet el reálhozamot, a PSZÁF adatai alapján viszont a tagok több mint fele juthat egy kis plusz pénzhez.

-        Aki maradni akar a magánpénztári rendszerben, annak legkésőbb január hónapban a területileg illetékes szervnél nyilatkozni kell az ilyen értelmü szándékáról.

A fenti helyzetet, illetve a jogszabályi változásokat áttekintve arra a kérdésre, hogy TB, vagy magánnyugdíj rendszer röviden azt a választ lehet adni, hogy a túlnyomó többségnek a TB rendszerbe való visszalépés jelenti az egyetlen jó megoldást.

A többségtől eltérően, akad egy szükebb réteg, akik az esetleges maradással nyerhetnek.

Abban az esetben, ha valakinek jelentős felhalmozódott vagyona van a pénztári számláján, (ez jelenleg 6-8 millió Ft körüli összegtől lehet érdekes) és az még hosszú távon tovább gyarapítható, akkor érdemes lehet átgondolni a maradást, további feltétele ennek, hogy biztosítottnak lássa az érintett, hogy minimum 15 éves időszakon keresztül folyamatosan az átlagot lényegesen meghaladó jövedelmet szerez.

További réteg, akinek esetlegesen érdemes lehet elgondolkodni a magánpénztári tagsága megtartásán az, aki saját megítélése szerint, mint fiatal (pályakezdő, vagy az elmúlt néhány évben pályakezdőként munkavállalóvá vált személyek) úgy értékeli a helyzetét, hogy a több évtizedes jövőbeni munkaviszonya során biztos munkahellyel fog rendelkezni, és az országos átlag fölötti jövedelmet tud folyamatosan megszerezni.

A fenti két réteg azonban a magasabb nyugdíj érdekében komoly kockázatot is vállal, amelyet saját magának kell mérlegelnie, hogy megéri-e.

Az esetleges maradást az indokolja a fenti esetekben, hogy az állami rendszer szolidaritási alapú szemlélete következtében az alacsony keresetü személyek a maguk által kitermelhető nyugdíj összegnél magasabb nyugdíjat kapnak, a magasabb jövedelmüek viszont –azért, hogy a rendszer kiegyenlítse az így keletkezett hiányt – a befizetett járulék összegnél alacsonyabb nyugdíjjal kell hogy beérjék, amely a befizetett járulékok mértékével arányban degresszív módon csökken.

Rendkívül fontos, hogy a szolgálati nyugdíj számításának és a jogosultság megszerzésének a civil rendszertől való markáns eltérése miatt azoknak, akik a magánpénztári maradás lehetőségét fegyveres szerv hivatásos állományú tagjaként mérlegelik, mindenképpen sokkal alaposabban kell megvizsgálniuk a helyzetet. Több olyan kérdést tisztázniuk szükséges, amely komolyan befolyásolja a jövőbeni nyugdíjkondíciókat. (pl.: 25 év utáni szolgálati nyugdíj esetén mi a helyzet; ha időközben kiválik a szolgálati jogviszonyból, és civilként megy majd nyugdíjba hogyan befolyásolja a nyugellátást; a szolgálati nyugdíj rendszerbe hogyan illeszthető be a magán-nyugdíjpénztári tagság, stb.)

Azoknak, akik esetleg a magánnyugdíj rendszer mellett döntenek, számolniuk kell azzal, hogy ha túl kevesen maradnak adott pénztárban tagok, akkor előfordulhat, hogy pénztáruk fuzionál egy, vagy több pénztárral, esetleg beszünteti tevékenységét. Amennyiben egy adott pénztár megszünik, akkor újra dönthet a tag arról, hogy keres-e másik pénztárat, vagy visszalép az állami rendszerbe.

Végezetül a sajátunknak tekintett Honvéd Nyugdíjpénztár kapcsán felmerül, hogy mi lesz a magán-nyugdíjpénztári ágazattal? A törvényi változások kapcsán nehéz helyzetbe került a Honvéd is. A fegyveres szférában dolgozó tiszti/főtiszti állomány egy nagyobb réteget képez, akik ugyan érdemileg mérlegelhetik azt, hogy kívánnak-e maradni a magánnyugdíj rendszerben, mivel a jövedelmük az országos kereseti átlag fölött van, és ezt nagy valószínüséggel hosszútávon képesek megszerezni, de jelenleg nagy az esélye, hogy a Honvéd önállóan nem képes megmaradni és ezért a magán-nyugdíjpénztári ága fuzionálni kényszerül, esetleg megszünik.

Ugyanakkor az önkéntes ágat a fent vázolt problémák nem érintik, így maga a pénztár nyilván megmarad és az önkéntes pénztár tevékenységét aktív módon folytatja.