Egy nyugállományú honvéd tűzszerész levele

Szerintem én vagyok az, aki mint negatív példa szerepel a médiában. Talán a legfiatalabb szolgálati nyugdíjasként. Most nem a szerzett jogokról, vagy a jogbiztonságról fogok írni, hanem magamról. Nem tudom, hogy mit csinálnék másképp, ha előre látom azt, ami ma ebben az országban történik.

Katonai gimnázium után a szentendrei tiszthelyettes képző intézményben végeztem, müszaki-tüzszerészként. Az országban egyedüliként szolgáltam ilyen végzettséggel.

Múltak az évek és eljött az idő, mikor mi 35-38-40 évesek lettünk a „nagy öregek”.

Mivel ez nem egy tipikusan nyugdíjas szakma, mindenki fokozott figyelemmel kísérte a szolgálati idejének alakulását. Gondolni sem mertem rá, hogy egyszer én is ezt fogom tenni. Akkor gondoltam meg magam, amikor egy kiképzési feladat során történt balesetben hősi halált halt a követlen parancsnokom, jó barátom.

Úgy volt, hogy nekem is mellette kell lennem a robbanás pillanatában, ám olyan feladatot kaptam az utolsó pillanatban, ami a detonáció középpontjától 40 méterrel távolabb lehetett, és a repeszek is elkerültek. Ott, akkor még két bajtársam súlyosan megsérült.

Ekkor gondoltam azt, hogy mindenkinek megvan a maga szerencse kiszabata az életben, ami egy idő után elfogy. Ez után az eset után még három bajtársam halt megy Zámolyban. Mivel újabb átszervezés előtt álltunk, és a szolgálati időm is megvolt úgy értékeltem, hogy befejezem.

Amikor Hősi halált halt parancsnokom felesége azt kérdezi magától és tőlünk, hogy miért csinálta a férje tovább, holott meg lett volna a 25 éve, hirtelen eltünik a szakma iránti alázat. Amikor az ügyészségen kell magyarázkodni, hogy mi-miért történt és mi az, ami a biztonságos munkavégzésünkhöz hiányzik.

Iskolával-külszolgálattal-szorzóval meglévő 25 évvel, két gyermekkel, nem tudtam másként dönteni.

Számba veszem a halottainkat, de kötve hiszem, hogy lenne az országban ilyen szakma, ahol egy rövid (ám hosszúnak tünő) szolgálat idő alatt annyi bajtársát veszti el valaki, mint egy HONVÉD TÜZSZSERÉSZ.

Ha olyan szituációban voltunk, felelősen kellett döntenünk emberek sorsáról, vagy akár a nemzet vagyonáról.

Talán itt hibáztam, és ha akkor másként döntök, talán most nem lennék többedmagammal az első számú közellenség, aki miatt nem sikerül az országnak kilábalni abból a csapdából, amit az elhibázott politikai döntések okoztak.

Mikor 2007-ben szolgálati nyugdíjba vonultam soha nem gondoltam volna, hogy egyszer meg kell írnom ezt a levelet. Az addigi életemnek teljesen hátat fordítva vidéken rendezkedtünk be, közel a családi gyökerekhez.

Természetesen a munkanélküliség emészti itt is az emberek lelkét. Ahol tudok, segítek a szomszédaimnak-ismerőseimnek-rokonaimnak. Eddig még semmiféle segélyre nem adtam be a kérelmem. Hangsúlyozom, eddig.

Szinte napi rendszerességgel beszélek a volt kollégáimmal, akik 40 év körüliek, és hasonlóképp rettegnek a jövőtől.

Az elektronikus levelezésem archívumában megtalálhatóak azok a levelek, amelyek álláshirdetésekre mentek ki. Válaszra sem méltatták őket. Természetesen nem atomfizikusi pozíciókra pályáztam.

Akár a falvamban, akár különböző fórumokon lezajló vitákban nem veszek részt, mint tüzszerész, mivel a HŐSI halottainkhoz méltatlannak tartom a sehova sem vezető, média által keltett indulatokkal szembe menő érvelést.

Gondolom a mi (tüzszerészek) szolgálati nyugdíjunk elvétele semmit sem fog megoldani, ám minket is beállít egy milliós munkanélküli sorba. Azon, pedig majd nekem kell gondolkodnom, hogy a felvett hiteleimet, miből fogom ezután fizetni?

Mindig azt vallottam, hogy felelőtlenül ne vegyünk fel hitelt. Csak ha biztosan fizetni tudjuk.

Soha sem gondoltam, hogy egyszer én is egy leszek a felelőtlen hitelfelvevők közül.

Esténként hozzám bújnak gyermekeim, akik semmit nem értenek az egészből, és miközben mesét néznek, azon gondolkodom, hogy esetleg ideje lenne elhagynom az országot. Milyen biztonságot kaphatnak ŐK, ha bármit el lehet venni az emberektől arra hivatkozva, hogy nincs pénz?

Talán optimista vagyok a tanulási képességeikkel szemben, de ha nem szakmunkásban gondolkodom, akkor mik legyenek? Orvosok? Tanárok? Rendőrök? Katonák? (lányom katona akar lenni) Vagy esetleg simán, rögtön csak közmunkások?

Üdvözlettel: Nánási Péter