2024. 06. 23.
Zoltán
: 398 Ft   : 372 Ft Benzin: 583 Ft/l   Dízel: 614 Ft/l   Írjon nekünk HADITECHNIKA

USS United States - A laposfedélzetű

USS United States - A laposfedélzetű
Nemes Ferenc  |  2023. 09. 08., 11:28

Az USS United States repülőgép-hordozót arra tervezték, hogy atomfegyverekkel megrakott bombázógépeket indítson fedélzetéről és ezzel megszűnjön a frissen önállóvá vált amerikai légierő nukleáris csapásmérési monopóliuma. Az USS United States azonban sohasem hagyta el a hajógyárat, mert közbeszólt a politika.

 

SCB-6A

Közhelyszámba megy, hogy a 2. világháború tengeri csatái megfosztották trónjuktól a csatahajókat és a repülőgép-hordozók váltak az óceánok uraivá. Azonban még ezek jelentősége is eltörpült az új, minden addiginál pusztítóbb fegyver, az atombomba mellett.

A nukleáris fegyver birtoklása az Egyesült Államok monopóliuma volt és ezt az előnyét minél tovább fent is akarta tartani. Az már más kérdés, hogy a születése körül bábáskodók között többen is titokban a szovjeteknek dolgoztak és a kutatási eredmények átadásával jócskán megkönnyítették moszkvai kollégáik dolgát, így aztán Sztálin sokkal hamarabb jutott atomfegyverhez, mint Washingtonban gondolták.

1948 – ban jelentős változások zajlottak az amerikai haderőben és a kormányzati struktúrában. Így többek között a légierő, amely addig hivatalosan a szárazföldi hadsereg alárendeltségébe tartozott, immár teljesen önálló, a többivel egyenrangú fegyvernemmé vált. Az 1947 – es nemzetbiztonsági törvény a Hadsereg Minisztériumát, a Haditengerészeti Minisztériumot és az újonnan létrejött Légierő Minisztériumát a közös Védelmi Minisztérium (National Military Establishment) felügyelete alá helyezte, egyben létrejött a Nemzetbiztonsági Tanács és a Központi Hírszerző Ügynökség a CIA.

Ez az egyesítés természetesen nem mindenkinek tetszett, különösen a flotta képviselői ellenezték, mivel úgy érezték, hogy a haditengerészetet, amit addig az ország első számú védelmezőjének tekintettek, háttérbe kívánják szorítani a légierő és a stratégiai bombázások bűvkörébe esett politikusok. Az admirálisok félelme egyáltalán nem volt alaptalan, mivel hiába lett az egyesülés utáni első védelmi miniszter az a James Forrestal aki addig a haditengerészetet felügyelte és mindenben támogatta (Forrestal a politikusi előtt pénzügyi vonalon futott be karriert, de fiatal korában ő maga is tengerészrepülő kiképzést kapott), a Truman kormány a háborút követően drasztikus leépítésekbe kezdett a haderő minden fegyverneménél. Ez bizonyos szempontból érthető volt, hiszen óriási mennyiségű felesleges hadianyag maradt a raktárakban, amelynek tárolása, kezelése hatalmas összegeket emésztett fel. Így aztán a feleslegesnek ítélt használt, de a vadonatúj fegyverek, felszerelés is - gyakran a gyártósorról - a roncstelepre, jobb esetben raktárakba került, ahonnan aztán a szövetséges országokba szállították katonai segélyként, vagy elsősorban a járműveket kiárusították civileknek. A leszerelés jegyében a katonai alakulatok létszáma és készültségi szintje is minimálisra csökkent. Forrestal ezt az aggasztó folyamatot látva egyre többször került éles konfliktusba az elnökkel és tanácsadóival, így viszonyuk idővel egyre feszültebbé vált.

A helyzet egyetlen igazi nyertese az amerikai légierő volt, amelyet szintén érintettek a korlátozások, de az - éppen ekkoriban más okból híressé vált – új-mexikói Roswellben állomásozó 509. Bombázócsoport rendelkezett a világon egyedül a nukleáris csapásmérés képességével. Ez a képesség eleinte természetesen eléggé korlátozott volt a rendelkezésre álló atombombák és a ledobásukra kiképzett gépszemélyzetek csekély száma miatt. A helyzetet felmérve a haditengerészet hasonló képességre akart szert tenni, mert az admirálisok ettől remélték a flotta erősen meggyengült pozíciójának erősödését.

Marc Mitscher admirális, aki 1941 – ben az USS Hornet repülőgép-hordozó kapitányaként részese volt James Doolittle alezredes B-25 Mitchell típusú, közepes bombázókkal végrehajtott Tokió elleni rajtaütésének, valószínűleg ennek továbbgondolásával egy olyan új hordozót akart, amely alkalmas atombombával felszerelt nagyméretű repülőgépek indítására és fogadására. Erre ugyanis a rendszerben álló Essex és a röviddel a háború után hadrendbe állított, nagyobb és erősebb Midway-osztály egységei sem voltak alkalmasak, még az SCB-27 program keretében elvégzett alapos átépítés és modernizálás után sem.

Bár Mitscher 1947 – ben 60 éves korában elhunyt, az előző év elején elkezdett és CVB-X (Carrier, Vessel, Bomber – Experimental, vagyis kb. kísérleti bombázóhordozó) kódnév alatt futó program munkálatai nem álltak le. Az már az elején eldőlt, hogy mivel igencsak nagyméretű gépeket kívántak üzemeltetni az ekkor még csak SCB-6A – nak nevezett egységről, ezért elhagyják róla a „szigetet”, mivel az egyszerűen útban lenne és fedélzete teljesen lapos lesz. Ez viszont nemcsak egy sor technikai nehézséget hozott magával, hanem azt is, hogy egészen más harceljárásokat kell kidolgozni hozzá, mint amelyeket a 2. világháború csendes-óceáni csatáiban sikeresen alkalmaztak.

Mivel tehát az SCB-6A – nak a koncepció értelmében nem volt felépítménye, így nem volt hova telepíteni az akkor már nélkülözhetetlen légvédelmi és felszíni lokátorrendszer terjedelmes antennáit, de a kommunikációs antennák elhelyezésére is csak korlátozott lehetőség nyílt. Ezek nélkül viszont a hajó lényegében védtelen, szinte vak és süket lett volna. Az egyik megoldást egy olyan korai előrejelző repülőgép rendszeresítése jelentette, mint az E-2 Hawkeye AWACS, azonban az ehhez szükséges technológia a negyvenes évek második felében még gyerekcipőben járt. Az akkor már rendelkezésre álló TBM-3W, ami a híres Avenger torpedóvető-bombázó fegyvertelen, radarral felszerelt verziója volt, nem igazán felelt meg a célnak, mivel beépített AN/APS-20 radarja az esetleges légi célokat csak viszonylag kis távolságból, korlátozottan észlelte, mert alapvetően tengeri és tenger alatti célok felderítésre tervezték. Az éppen ebben az időben szolgálatba állított EC-121 Warning Star pedig, amely a Lockheed Super Constellation négymotoros utasszállító alapjaira épült, tekintélyes mérete miatt alkalmatlan volt a hajófedélzeti üzemre. Bizarr módon, komolyan felmerült a típus hordozófedélzeti verziójának kifejlesztése, de erről érthető módon hamar letettek…

A korszak technikai lehetőségeit figyelembe véve, végül egy másik, akkor reálisnak tűnő - bár végül a gyakorlatban soha ki nem próbált - lehetőség mellett döntöttek. Emiatt viszont le kellett mondani az SCB-6A – ról, mint önálló harci egységről és, egyszerű fegyverhordozó platformmá fokozták le. A tervezet szerint a flotta a jövőben négy harccsoportot (Task Group) kívánt felállítani - ami előrevetítette, további három hasonló egység megépítését -, amelyekbe az SCB-6A – n és védőkíséretén kívül további egy – egy Midway és két modernizált, Essex-osztályú egység tartozott volna. A negyedik Task Group – ban azért lett volna három Essex, mivel összesen csak három Midway-osztályú hordozó épült. A harccsoportok második legfontosabb, ha nem a legfontosabb eleme egy nagyteljesítményű radarokkal és kommunikációs apparátussal felszerelt parancsnoki hajó (a cápákat kísérgető kishalak után Pilotfish – pilótahal elnevezéssel) lett volna a flottakötelék szeme és füle. Innen látták volna el információkkal a légi helyzetről és az ellenséges erők térbeli elhelyezkedéséről elsősorban a szuperhordozót, valamint a fedélzetén állomásozó csapásmérő erőt, innen irányították volna a légi egységek bevetéseit, itt tartózkodott volna a flottakötelék parancsnoka is. Két ilyen parancsnoki egység utóbb valóban megépült, az egyik az USS Northampton (CLC-1), egy erősen módosított Oregon City-osztályú nehézcirkáló, illetve az USS Wright (CC-2) egy átalakított Saipan-osztályú könnyűhordozó. Mindkettőt aktívan használták az ötvenes évek elejétől a hetvenes években történt kivonásukig, előbbit főleg zászlóshajóként, utóbbit úszó kommunikációs állomásként.

Ennek az eléggé komplikált bevetési koncepciónak a szellemében készültek el az SCB-6A végleges tervei, amelyeket 1948 végén véglegesítettek. A hajó teljes hossza, 331,7 méter, így mintegy 66 méterrel lett hosszabb az Essex és 36 méterrel a Midway-osztálynál. Vízkiszorítása 66434, teljes terheléssel pedig már 83249 tonna lett volna, így nehezebb az addig épült legnagyobb hadihajóknál a japán Yamatonál és a Musashinál. A törzs kialakítása erősen hasonlított a papíron maradt Montana-osztályú csatahajókéra, mert fontos volt a minél nagyobb sebesség elérése és ezért a hajtómű szekció belső elrendezését is onnan vették át. Aggódtak a hajó tengerállósága miatt, ezért a Carderock haditengerészeti kísérleti tesztközpont hullámmedencéjében egy méretarányos modellel alapos kísérletsorozatot végeztek.

A hajón – bizonyos tekintetben leginkább a korai hordozókra emlékezető kialakítása miatt - több eléggé szokatlan technikai megoldást alkalmaztak. Eleinte például egyáltalán nem akartak rá hangárfedélzetet, mondván, hogy a nagyméretű bombázógépeket amúgyis a fedélzeten tárolják majd. Végül belátták, hogy az időjárás viszontagságainak még az egyébként eleve masszívabbra épített tengerészeti repülőgépeket sem célszerű kitenni és a karbantartási munkálatokat is jobb zárt, védett helyen végezni. Ráadásul hiába volt a fedélzet legszélesebb részén közel 40 méteres, a parkoló nagy gépek akadályozták volna a fel és leszállásokat. Újszerű megoldásként a négy emelőlift közül hármat már nem a hajó középvonalára, hanem a fedélzet szélére helyeztek, hasonlóan a mai, modern hordozókéhoz. (korszerűsítésük során az Essex és a Midway-osztály hajóit is így módosították) Csak a legszélesebb és legnagyobb teherbírású maradt középen, a tatfelőli végén. Ezt szánták a bombázók emelésére. A gépeket felgyorsító hidraulikus katapultok (később áttértek a gőzkatapultok alkalmazására) közül kettő az orrba, kettő pedig kétoldalt, a hossztengellyel lapos szöget bezárva került elhelyezésre, a kilenc párhuzamos fékezőkábel pedig hagyományos módon, a fedélzet hátsó harmadánál lett telepítve.

Szigetfelépítmény híján, amolyan szükségmegoldásként a kisméretű parancsnoki híd, valamint a repülési műveletek irányító központja, jobboldalon, két hidraulikusan emelhető és lesüllyeszthető toronyba került. A repülőfedélzet mentén több, oldalra kinyúló, üvegezett megfigyelőerkélyt kívántak elhelyezni. Érdekesség, hogy a mintegy 3019 fős legénység és a 2480 fős repülőszemélyzet szintek közötti gyorsabb közlekedését mozgólépcsőkkel kívánták megoldani.


A meghajtást nyolc Foster–Wheeler olajkazán és négy, összesen 280000 lóerős Westinghouse gőzturbina adta, ami a számítások szerint kb. 33 csomós (kb. 61,5 km/óra) maximális sebességet tett lehetővé, ami nagyjából megegyezett régebbi típusú társaiéval. Ez a hagyományos meghajtás akkor teljesen evidens volt, nem lévén még más alternatíva. A haditengerészeti atomreaktorok fejlesztése még kezdeti stádiumban volt és az első, már valóban használható csak 1954 – ben jelent meg az USS Nautikus tengeralattjárón, az első nukleáris meghajtású hordozó az USS Enterprise (CVN-65), pedig csak 1961 – ben állt szolgálatba. Az olajkazánok gomolygó fekete füstje megzavarhatta a pilótákat, ezért a nagyjából a repülőfedélzet közepénél, alig valamivel alatta lévő kéményeket jobb megoldás híján hasonlóan helyezték el, mint a 2. világháborús japán hordozók többségén, tehát oldalra és kissé lefelé görbítve. A tervezett, hosszukat és állásszögüket szükség esetén megváltoztató, bonyolult hidraulikus berendezésről lemondtak.

A mai hordozók fedélzeti fegyverzete eléggé szerény, csak radarvezérlésű gépágyúrendszerek és légvédelmi rakéták szolgálnak elsősorban a robotrepülőgépek és a hajóelleni rakéták elhárítására, mert alapvető védelmüket a rajtuk állomásozó vadászgépek látják el. Az SCB-6A viszont még háborús elődeihez hasonló, igen erős tüzérséget kapott. Ez nyolc, szabványos - általában rombolókon használt - tornyokba telepített 127 mm - es többcélú és tizenhat 76 mm – es légvédelmi ikerlöveget, valamint további húsz darab 20 mm - es Oerlikon gépágyút jelentett. Ezeket döntően a hajó első és hátsó harmadánál, oldalra kinyúló sponsonokra telepítették az őket kiszolgáló tűzvezető rendszerekkel együtt. Két 76 mm – es ikerlöveg került a tatra, egy pedig előre, közvetlenül az orr részre. A lőszerraktárak mélyen a hajó gyomrában, a lehető legvédettebb helyen voltak, belőlük liftekkel juttatták a fedélzetre a muníciót. A tárolókat nem tervezték túl nagyra, abból kiindulva, hogy egy atomháború esetén úgysem lesz túl sok bevetés, következésképpen annyi lőszerre sem lesz szükség…

Az úszó repülőtér lakói

A negyvenes évek végén az akkor rendszerben lévő és legkorszerűbbnek számító Mark 3, vagyis a Fat Man típusú atombomba hordozásra csak az amerikai légierő B-29 Superfortress bombázói voltak képesek, de ezeknek is módosítani kellett hozzá a bombaterét. Nem is annyira mintegy 4,5 tonnás tömege volt a fő gond, hanem a tojás alakú szörnyeteg átmérője. Áthidaló megoldásként a flotta szakértői arra jutottak, hogy emiatt a korábbi, Mark 2 Little Boy típussal szerelik majd fel saját atomhordozóikat, mivel ennek tömege nagyjából azonos volt ugyan a másikéval, de alig feleakkora, 71 centiméter széles volt. Az 1949 – ben rendszeresített Mark 4, amely az első sorozatban gyártott atombomba lett (kb. 550 készült), nagyságrendileg még hasonló volt a Fat Man – hez, de a technikai fejlődés jóvoltából hamarosan követték a különféle kisebb és könnyebb típusok.

Az US Navy a rendelkezésére álló legnagyobb gépét, a Lockheed P-2V Neptune - t vetette alá próbáknak. A kétmotoros típust (a V-5 változattól már plusz két kiegészítő gázturbinát is kaptak) még a háború alatt kezdték fejleszteni, de rendszeresítve csak 1947 – től lett. Tengeralattjáró elhárító és járőr feladatkörre tervezték, szárazföldi repterekről és itt volt a nagy probléma. Csaknem 32 méteres fesztávolságával, egy is alig fért el egy hordozó fedélzetén, nemhogy 12 – 18 gép, ahogy a flotta elvárta volna. A nyilvánvaló nehézségek ellenére a Neptune - nal elvégzett tesztek sikeresek voltak, mert teljes terheléssel, JATO startrakéták alkalmazása mellett képes volt felszállni egy Midway-osztályú hadihajóról. (1951 – ben a Franklin D. Roosevelt hordozóról) A dolog szépséghibája az volt, hogy leszállni viszont már nem tudott volna rá, így a személyzetnek bevetés után vagy a tengerre, vagy egy repülőtérre kellett volna letennie, ha ugyan maradt volna akár egy is...


Egyértelmű volt, hogy a Lockheed gépe csak átmeneti megoldás lehet, szerencsére már küszöbön állt a North American AJ-1 Savage (a késöbbi, erősebb motorokkal szerelt széria már AJ-2) rendszeresítése, amely minden tekintetben megfelelt az elvárásoknak. A Savage kifejezetten hordozófedélzeti üzemmódra készült, fékhoroggal, felhajtható szárnyakkal. A robusztus, felsőszárnyas, nagy gép két 2400 lóerős Pratt &Whitney R-2800-44W Double Wasp csillagmotorral, valamint már eleve egy Alison J33-A10 gázturbinával rendelkezett, amelyet a farokrészbe építettek be. Ez utóbbit csak felszálláskor és teljes sebességre gyorsuláskor (kb. 758 km/óra) használták. A Neptune – nal ellentétben védőfegyverzete egyáltalán nem volt, csak a jókora bombakamrájában hordozott több mint négytonnányi hagyományos, vagy egyetlen Mark 4 - es atombomba. Az AJ-1 meglepően jól repült és a pilóták szerint, ha már a levegőben volt úgy viselkedett mint egy vadászgép. Ugyanakkor nagysága és az erőltetett tempójú fejlesztés miatt gyakori meghibásodásai miatt a műszakiak ki nem állhatták. A gyors technikai fejlődés aztán hamar túl is lépett rajta, így eredeti szerepköréből gyorsan kikopott. Az összesen legyártott, mintegy 143 gép közel harmada már eleve felderítő konfigurációban készült és később a bombázók egy részét is erre építették át. 1960 – ban történt kivonásukig a megmaradt példányokat légi utántöltőként használták. Helyüket a sugárhajtású, Douglas A-3 Skyraider vette át, amely méretre hasonló, de jóval gyorsabb és közel egy tonnával nagyobb teherbírású volt.

Az 54 gépből álló vadászcsoportba, amelynek feladata a bombázók kísérete, a harccsoport védelme és esetenként a partraszálló csapatok légitámogatása volt, több típus is szóba jöhetett. Az 1948 – ban rendszeresített McDonnell F2H Banshee, egy hagyományos felépítésű, zömök harci gép volt, egyenes, felhajtható szárnyakkal, túlnyomásos fülkével és katapultüléssel. Két Westinghouse J34-WE-34 turbinájával mintegy 930 kilométer/órás sebességre volt képes 2760 kilométeres hatótávolsággal. Masszív volt és strapabíró, de nem vehette fel a versenyt az 1950 – ben bemutatkozott szovjet Mig-15 – tel, így a koreai háborúban csak kísérőfeladatokat látott el és nem engedték összecsapni az ellenséggel. Négy 20 mm – es gépágyúja mellett levegő-föld rakétákkal, illetve F-2H-2B verziója az időközben kifejlesztett, a korábbiaknál már jóval kisebb Mark 7 és Mark 8 típusú taktikai atombombák hordozásra is alkalmas volt. A Banshee – t mintegy egy évtizedes szolgálat után, mind az amerikai haditengerészet, mind a tengerészgyalogság lecserélte korszerűbb típusra.


A szuperhordozóról megjelent korabeli és későbbi grafikákon gyakran feltűnik egy másik, az F2H – hoz, de más korabeli repülőgéphez képest is felettébb futurisztikus külsejű vadászgép, a Chance Vought F7U Cutlass nevű típusa. Ez kissé később került rendszeresítésre a Banshee – nél, de egymással párhuzamosan szolgáltak az amerikai hordozókon. A gyártó cégnek ez volt az első haditengerészeti gépe, éppen ezért nyúltak az akkor nagyon újszerűnek és formabontónak számító technikai megoldásokhoz, felhasználva állítólag a német Arado repülőgépgyárból zsákmányolt kutatási eredményeket, főleg a nyilazott szárnyakról. (ezt később a gyár tagadta…) A Cutlass megjelenése a kissé bumfordi F2H – hoz képest kimondottan szép volt. Rövid törzséhez nagy, erősen hátranyilazott szárnyak kapcsolódtak, amelyekre a függőleges vezérsíkokat ráépítették. A hagyományos magassági kormányt a csűrővel kombinált elevonokkal váltották ki. A gép másik jellegzetessége feltűnően hosszú – és emiatt igen sérülékeny - elülső futószára volt, a nagyobb felhajtóerő és állásszög elérésére felszálláskor. Az F7U nem lett sikeres gép, sőt hamar megkapta az özvegycsináló gúnynevet. (négy berepülő és huszonegy tengerészeti pilóta szenvedett katasztrófát F7U – val) Ennek fő oka részben merész technikai megoldásaiban, de főleg Westinghouse J34 hajtóműveiben keresendő, amelyek a teljes terheléssel csaknem 15 tonnás géphez gyengék voltak, viszont sokat fogyasztottak. Későbbi szériáit az erősebb, J46 – tal szerelték fel, de a technikai problémák nagyrészt így is megmaradtak. Gyors elavulása mellett, katasztrofális baleseti statisztikája pecsételte meg a sorsát és 1959 – ben - alig nyolc év után - kivonták a hadrendből ezt is.


Politika

Az US Navy első szuperhordozója a CVA-58 hadrendi jelzést (ebből az A, az Attack, vagyis támadó rövidítése volt, de egyesek szerint valójában az Atomic szóé, utalva a hajó által hordozott bombázógépek feladatára) és az USS United States nevet kapta. Az előirányzat szerint 1955 – re az osztály mind a négy tervezett egységének szolgálatba kellett állnia. 1949 tavaszára úgy tűnt, hogy ennek nem is lesz akadálya, mert az első építése már sínen volt. A pénzügyi fedezetet a harmadik Alaska-osztályú, úgynevezett nagycirkáló (valójában csatacirkáló) az USS Hawaii (CB-3) és az Iowa-osztályú USS Kentucky (BB-66) csatahajó törlésével teremtették elő. (a két hajótestet és a befejezetlen ugyancsak Iowa-osztályú USS Illinois - t még évekig tárolták, mert többször is felmerült más célra való felhasználásuk, végül azonban bontásra kerültek.) Igent mondott rá a flotta felső vezetése, a Kongresszus és az elnök is, sőt az új védelmi miniszter Louis A. Johnson, a távozni kényszerült Forrestal utódja is.

James A. Forrestal politikai bukását az okozta, hogy az 1948 – as elnökválasztás kampánya idején, titokban megegyezett a mindenki, így általa is esélyesebbnek tartott Thomas A. Dewey new york - i kormányzóval, hogy annak győzelme esetén továbbra is posztján maradhat. Amikor ez Truman fülébe jutott, nagyon felháborodott és Forrestalt 1949. március 28 – án menesztette. A volt miniszter, aki egy ideje depresszióval és más mentális problémákkal küzdött – amelyet csak rontott az elnökkel való egyre élesebb politikai szembenállása, majd megszégyenítő leváltása és az ezután következő durva sajtótámadások -, a bethesdai Naval Medical Center - be vonult vissza gyógykezelésre. Állapota állítólag javuló tendenciát mutatott, de 1949. május 22 – én holtan találták 16. emeleti szobájának ablaka alatt. Tizenhárom emeletet zuhant, a szomszédos épületszárny tetejére. A vizsgálat öngyilkosságot állapított meg, de akárcsak más a történelem során ablakon kiesett politikus esetében, ezt sokan vitatják…

1949. április 18 – án egy a hajó méretéhez és jelentőségéhez képest feltűnően szerény ünnepség után megkezdték az USS United States gerincének lefektetését és megindult az építés. Aztán öt nap múlva, április 23 – án amikor már elkezdték az első fenéklemezek beemelését és hegesztését, telefonhívás érkezet a Pentagonból, a newport news – i hajógyárba, hogy álljanak le, mert a projektet Johnson utasítására törölték…


Nemsokkal később tiltakozásként John L. Sullivan haditengerészeti miniszter, helyettese John Kenney, valamint Arthur W. Radford tengernagy a csendes–óceáni főparancsnok is lemondott, Louis Denfeld admirális, a flotta hadműveleti főnöke ugyan posztján maradt, de korántsem értett egyet a döntéssel. Truman elnök, Johnson miniszter, Hoyt Vandenberg tábornok a légierő vezérkari főnöke és Curtis LeMay tábornok, a Stratégiai Légi Parancsnokság feje viszont boldogok voltak. Nemsokkal később Johnson bemutatta a Fehér Házban Francis P. Matthewst egy nebrasaki ügyvédet, akit kiszemelt a haditengerészeti minisztérium élére. Neki semmiféle tengerészeti tapasztalata sem volt (saját bevallása szerint annyi köze volt a hajókhoz, hogy időnként a lakóhelye közelében lévő tavon szokott csónakázni…), ellenben mindenben követte Johnson utasításait. A hordozó törlésével felszabaduló összeg is hamarosan gazdára talált, mert a Convair repülőgépgyár 100 darab B-36 stratégiai nehézbombázóra kapott megrendelést.

Azonban a flotta hamarosan visszavágott, 1949 áprilisában, nemsokkal a United States törlése után ismeretlen szerzőtől származó dokumentumok, az úgynevezett Anonymous Documents kerültek számos befolyásos kongresszusi képviselő postájába. Ezekben részletesen taglalták, hogy Johnson korábban nemcsak a Convair vezető jogtanácsosa, hanem egyben a gyár igazgatótanácsának tagja is volt, így anyagi érdeke fűződött a légierő megrendeléséhez. Emellett szó volt bennük a B-36 – os képességeiről és teljesítményéről szóló kritikus anyagok eltitkolásáról és meghamisításáról is. Tehát korrupció és csalás. (a dokumentum anyagát a Denfeld admirális utasítására, 1948 végén létrehozott, Arleigh Burke kapitány irányította OP-23 hírszerzőcsoport gyűjtötte össze, a szöveget pedig Cedric R. Worth a haditengerészeti minisztérium magasrangú tisztviselője írta) A botrány kirobbanása nyomán az 1949. augusztusában lezajlott kongresszusi meghallgatások után az illetékes bizottság csodák – csodája, nem találta a dokumentumokban foglaltakat bizonyítottnak, viszont szerzőjét Worth – t hamarosan elbocsátották.

A dolognak azonban még nem volt vége, mert októberben további meghallgatások következtek amelyek már a flotta csökkentésének kérdésére, az USS United States törlésének ügyére és a stratégia légierő gyors növelésére koncentráltak. A dolog már csak azért is sürgető volt, mert a szovjetek az amerikaiak legnagyobb döbbenetére 1949. augusztus 29 – én felrobbantották első atombombájukat a kazahsztáni Szemipalatyinszkban.

A meghallgatások október 6 és 17 között zajló következő fordulójában, amelyet gyakran az „admirálisok lázadásának” neveznek, a haditengerészet valóban bevetette nagyágyúit, úgymint Chester Nimitz, William Halsey, Raymond Spruance, Thomas Kinkaid admirálisokat, Alexander Vandergrift tábornokot a tengerészgyalogság volt parancsnokát. A sértett és dühös Denfeld tengernagy is vallomást tett és ezúttal már nem rejtette véka alá véleményét. A nagytekintélyű háborús hősök nyilatkozataikban a stratégiai bombázókra és a nukleáris elrettentésre épülő doktrinát alapjaiban elhibázottnak, az atomfegyver bevetését pedig erkölcstelennek nevezték. Vitatták a B-36 teljesítményét és képességeit és felhívták a figyelmet arra, hogy a flotta hordozóival a célpontok közelébe szállíthatja a csapásmérő erőt, így nincs szükség egész óceánok és kontinensek átrepülésére. Egyik szakértőjük bemutatta, hogy már nekik is van olyan harci gépük, amely képes elfogni és kilőni a B-36 - hoz hasonló nehézbombázókat (ez történetesen a Banshee volt) és ezek után kizárt, hogy a szovjeteknek ne lenne ilyen. Így a kötelékek védelme csak nagy hatótávolságú kísérővadászokkal lenne megoldható, ilynek azonban akkor még nem voltak.

Nyomós érvek voltak, azonban a másik oldal sem maradt adós. Stuart Symington a légierőért felelős miniszter és Hoyt Vandenberg tábornok pontról pontra cáfolta az elhangzottakat és utóbbi azt is kifejtette, hogy szerinte semmi szükség szuperhordozókra. A bizottság előtt még tanúskodott Hoover az FBI főnöke, Johnson védelmi miniszter, valamint Eisenhower tábornok is, de az igazi mélyütést a haditengerészetnek Omar Bradley tábornok vitte be, akit nemsokkal korábban nevezett ki Truman a Vezérkari Főnökök Egyesített Bizottságának elnökévé. A nagytekintélyű világháborús parancsnok nem titkolta, hogy igencsak negatív véleménnyel van a flottáról, valamint azoknak a hadműveltekben játszott szerepéről. Elmondta, hogy véleménye szerint, több olyan nagyszabású partraszállási manőverre, mint amilyen a szicíliai és a normandiai volt amúgysem lesz szükség a jövőben és ezzel ki nem mondva, de megkérdőjelezte a tengerészgyalogság létjogosultságát is. Az admirálisoknak a meghallgatás során tanúsított hozzáállását egyenesen a fegyveres erők polgári irányítása elleni lázadásnak tartotta.

A bizottság végül úgy döntött, hogy a B-36 értékelése a fegyverrendszerek értékelő csoportjának feladata, így nem illetékes benne. Az USS United States törlésével kapcsolatban megkérdőjelezte a légierő és a hadsereg kompetenciáját a flotta igényeinek megítélést illetően és helytelenítette, hogy Johnson mindenféle egyeztetések nélkül, önhatalmúlag döntött a hordozó törléséről, azonban ennek nem lett rá nézve semmilyen következménye. A bizottság nem talált semmi kivetnivalót a katonai ügyek kormányzati szintű egyesítésében, de annak erőltettet tempóját nem tartotta helyesnek. Az ügy látszólag lezárult, az US Navy pedig hatalmas presztizsveszteséggel került ki belőle és a sajtó közreműködésének köszönhetően még a közvélemény is ellene fordult. Johnson korábban ígéretet tett, hogy azok az aktív tisztek, akik így vagy úgy részt vettek az „admirálisok lázadásában” nem fognak retorziókat elszenvedni, de ennek ellenére az elkövetkező hónapokban tisztek sorát bocsátották el és nyugdíjazták. Köztük volt Denfeld admirális is, akinek így „hálálták meg” a bizottság előtt tett szavait. A miniszter a róla adatokat gyűjtő OP-23 – at is feloszlatta és Arleigh Burke kapitányt mindenképpen el akarta távolítani a flottától, de ezt végül személyesen Truman elnök akadályozta meg, mert túl jó szakembernek tartotta. (1955 – től Burke lett a flotta hadműveleti főnöke)

Az elkövetkező hónapokban folytatódtak, sőt fokozódtak a haderőt érintő pénzügyi megszorítások. Johnson két Essex korszerűsítését engedélyezte ugyan, de a flotta költségvetését 376 millió dollárral csökkentették, ugyanekkor a hadsereg is jelentős forrásokat vesztett és a tíz hadosztály közül csak egy volt teljesen harcképes. A légierő is megszenvedte az elvonásokat, de korántsem annyira, mint a másik két fegyvernem.

Így köszöntött be 1950 júniusa, amikor Észak-Korea hathatós szovjet és kínai segédlettel lerohanta Dél-Koreát. Az Egyesült Államok (szövetségeseivel) ENSZ felhatalmazással beavatkozott, de a Japánból átvezényelt amerikai csapatok nem csak tapasztalatlanok voltak, hanem felszerelésük is hiányos volt, így Kim Ir Szen csapatai hamarosan szinte az egész félszigetet elözönlötték. Az amerikaiaknak eleinte szinte minden eszközt úgy kellett összekaparniuk és célba juttatásukhoz is újjá kellett szervezni a flotta szállítókapacitását, mert kiderült, hogy egyszerűen nincs elegendő hajójuk erre a célra. Jellemző, hogy a fegyverek nagyrésze azokból a rejtett raktárkészletekből lett hirtelenjében előteremtve, amit a lassú kimúlásra ítélt tengerészgyalogság parancsnokai tettek félre biztonsági tartalékként. A világpolitika hatalmas pofont adott a hadsereg és a flotta leépítését támogatóknak, így Bradley tábornoknak is, aki később maga is bevallotta, hogy ezzel hatalmas hibát követett el. Johnson akit a közvélemény, de a katonák is a fő felelősnek tartottak a kezdeti csúfos kudarcokért és az elszenvedett veszteségekért, Truman 1950 szeptemberében kénytelen volt leváltani és helyére George C. Marshall tábornokot, a korábbi vezérkari főnököt, majd külügyminisztert nevezte ki. Francis P. Matthews 1951 júliusában került menesztésre, arra hivatkozva, hogy elvesztette a haditengerészet és a Kongresszus bizalmát. Utódja Dan A. Kimball lett.

Johnson távozása előtt még engedélyezte egy új hordozótípus megrendelését, amely valamivel kisebb és hagyományosabb volt ugyan a rövid életű USS Unites States – nél, de az osztály egységei lettek az US Navy immár valóban első szuperhordozói, amelyek még nukleáris meghajtású, modernebb testvéreikkel is együtt szolgáltak egészen a kilencvenes években történt kivonásukig. Az első egységet, a tragikus sorsú politikusról James Forrestalról nevezték el.


Ha tetszett a cikk, kövesse a
Honvédszakszervezetet a Facebookon!

Még több friss hír

2024. 03. 01., 12:35
Örömmel tájékoztatjuk önöket, hogy 2024. július 1-től a Honvéd Érdekképviseleti Szervezet minden egészségpénztári tagsággal rendelkező tagjának rendszeres támogatást biztosít.
2024. 02. 23., 10:44
Tájékoztatjuk Tisztelt Tagjainkat, hogy a Honvéd Érdekképviseleti Szervezet szabályzói szerint a tagdíj mértéke változik. A befizetendő tagdíjak 2024. március 1.-től...
2024. 05. 07., 10:09
A kihasználtságra és a tapasztalatokra való tekintettel a szerdai meghosszabbított nyitva tartást kizárólag előzetes egeztetés alapján biztosítjuk!
2024. 05. 29., 10:52
Tájékoztató a Hész XVIII. Országos Horgászversenyéről 2024. június 29-30. A HÉSZ Központi Iroda, az MH Kiss József 86. Helikopterdandár Tiszamenti Katonai Repülősök alapszervezetének közreműködésével 2024. június 29-30-án horgászversenyt szervez a kengyeli (Szolnok, Martfű térsége) Crazy Carp Lake horgásztavon...
2022. 07. 19., 11:59
A LIGA Szakszervezetek támogatásával a csatolt linken szereplő üdülési lehetőségeket érhetik el tajgaink a 2024-es évben. Ehhez mindössze rendszeres tagdíjfizetés és a tagkártya felmutatása szükséges.

  JETfly Magazin

Rendkívüli intézkedésekkel készül az olimpia miatt megnövekedett utas- és csomagforgalomra az Air France. A légitársaság több ezer fővel növelte dolgozói létszámát, minden üzemképes repülőgépét menetrendbe állítja és megerősíti poggyászkezelő részlegét.

  Háború Művészete magazin

A közelmúltban számoltunk be lapunkon Brunei H145M rendeléséről, most pedig folytatódik a sor Belgiummal: az újabb beszerzés hírét a Párizsban megrendezett Eurosatory védelmi és biztonsági kiállításon jelentették be.
Széchenyi 2020 europai szociális alap.