Kocsor Sándor, a Hosz elnökségi tagja A név kötelez – tartja a régi magyar közmondás, ám Kocsor Sándor vonatkozásában ez csak részben igaz. E korántsem gyakori családnév tulajdonosa természetesen büszke osei tradícióira, de a kuriózumnak számító néven kívül nem a különleges, egyedi megoldások jellemzik családi életét vagy katonai pályafutását. Olvasóink a Honvédszakszervezet közigazgatási és intézményi képviselojérol, elnökségi tagjáról készített portréból nemcsak a név eredetérol tudhatnak meg többet, de képet kaphatnak egy tiszt elkötelezettségérol, hitvallásáról és az érdekvédelem sikereirol, gondjairól is...
– Alapvetően visszahúzódó ember vagyok: nem keresem a fényt, a nyilvánosságot, a szereplés lehetőségeit. A protokollt sem igazán szeretem, így ezt a cikket is úgy fogom fel, hogy nem az individumra, hanem arra a személyre kíváncsiak az olvasók, akit a Hosz elnökségébe választottak, s talán ezért akarnak rólam többet tudni. Békés megyében születtem, Békésen, a nevem ezért ilyen sajátságos. Ha valaki ezt a nevet kimondja: Kocsor, akkor az egész világon így köszöntik – szervusz földi. Ez a név ugyanis csak Békésen fordul elő, ahol egy idős tanár már évek óta kutatja a név eredetét. Érdekességként említem meg, hogy a Kocsorok minden évben rendeznek Békésen egy találkozót, melyre még az Egyesült Államokból is rendszeresen érkeznek a névrokonok.
Békésen nőttem fel, s itt jártam általános iskolába is. A Magyar Honvédséggel egy családi jóbaráton, egy ezredesen keresztül kerültem kapcsolatba, ő oltott be a pálya iránti szeretettel: 1976-ban az ő tanácsára és biztatására léptem be a seregbe és kezdtem meg a tanulmányaimat. Alapvetően muszaki érdeklődésü vagyok, gépgyártás technológiai szakközépiskolát végeztem Békésen. Ott ismertem meg a feleségemet, tehát Békés ebbol szempontból is nevezetes hely számomra. A Zalka Máté Katonai Müszaki Főiskolán mint légvédelmi rakétatüzér végeztem 1980-ban. Nagy nosztalgiával gondolok vissza a mai napig az első katonai szakmámra, hiszen 1986-ig mint légvédelmi rakétatüzér szolgáltam, s szereztem felejthetetlen élményeket – ekkor éreztem talán először és utoljára, hogy valami nagyon fontosat teszek. Csak a hasonló beosztásban dolgozó bajtársak érezhetik át, hogy mit jelentett harminchat ember parancsnokaként a légvédelmi rakéta tüzelőállásban hatperces készenléti szolgálatban lenni. Ha az ember este a csillagos ég alatt elnézett a János-hegyi kilátó fényei felé, akkor nemcsak érezte, de tudta is, hogy mi a katona igazi küldetése. Egy kicsit sajnálom is a mai honvédeket, hogy ilyen élményekben már nem lehet részük – talán csak a pilótáknak, akik szintén hasonló készültségi fokban ülnek a szolgálati helyiségben, bármikor készen arra, hogy felszálljanak és megvédjék az ország légterét.
Olyan típusú katona, parancsnok voltam, aki nem határozta el soha, hogy milyen elvek és rendszerek szerint fogja nemcsak a szakmai, hanem a parancsnoki munkát is végezni. Azt hiszem, inkább az ösztöneimre hallgattam: katonai tevékenységem, tiszti pályafutásom során kényesen ügyeltem arra, hogy beosztottaimmal mindig korrekt kapcsolatban legyek. Nem szívleltem és nem is turtem el soha az igazságtalanságot – úgy igyekeztem tenni a dolgomat, hogy ez jellemezze parancsnoki, szakmai munkámat egyaránt. Úgy gondolom, ez teljesen harmóniában van azzal, amit most a Honvédszakszervezet vezeto tisztségviselőjeként végzek a tagok akaratából. Ma már szinte történelem, hogy a rendkívüli kongresszus időszakában kerültem – talán mondhatom azt, hogy sodródtam – abba helyzetbe, hogy engem jelöltek erre a tisztségre. Megtiszteltetés számomra, hogy ennek a nagyon szerteágazó közigazgatási-intézményi érdekképviseletnek lehetek a képviselője a Honvédszakszervezet elnökségén belül. Ez ugyanis egy olyan szervezet, mint a sokak által ismert törzsszázad: ami azt jelenti, hogy ebben a században voltak a gépkocsivezetok, az írnokok, a szakácsok, illetve más olyan katonák, akiket nem lehetett egy egységes elv szerint szervezett századba tenni. Nos, most hasonlóképpen - az egészségügytől a katonai közigazgatásig - minden területen szerveződött csoportok, alapszervezetek tartoznak a közigazgatási-intézményi érdekképviseletnek e szférájába. Így meglehetősen érdekes és sajátságos a helyzet: nagyon sokszínü és sokféleképpen jelentkező érdekeket kell képviselnem. Jelentős sikerekről nem számolhatok be, de ami számomra a legszomorúbb: az eredeti, elhatározott szándékaimnak megfelelő szintre a klasszikus alapszervezeti mozgalmi munkát eddig nem tudtam fellendíteni. Úgy érzem, hogy erre az igazi gyógyírt még nem találtam meg. Tény, hogy az informatika, az információ-áramlás gyorsulása, sokszínüsége ennek gátat szabott: régebben az alapszervezetek, csoportok tanácskozásai a kölcsönös informálódás helyszínei voltak, most pedig egyszerüen le kell ülni az internet elé, rá kell kattintani a megfelelő ikonra és az összes – többek között a Honvédszakszervezet remek és megújult honlapján – friss hír, minden információ teljes mértékben azonnal a tagság rendelkezésére áll. S hogy egy kicsit visszatekintsünk a múltra is: számomra nehéz az objektív helyzetértékelés, mert az előző vezetés időszakában meglehetősen távol voltam a Honvédszakszervezet elnökségétől. Egyet azonban elmondhatok: tény és mindenki számára nyilvánvaló, hogy a honvédelmi tárca vezetése a Honvédszakszervezet új irányítói felé nagy nyitást hajtott végre, melynek köszönhetően sok merev álláspont felpuhult, s jelenleg is számtalan esetben olyan fogadókészségről tesznek tanúbizonyságot, amely az előző éra idejében nem volt tapasztalható. Abba nem mernék belemenni, hogy megmondjam, ennek mi volt a konkrét oka az előző vezetés időszakában. A rendkívüli kongresszus óta eltelt több mint egy évre azonban teljes bizonyossággal kimondható, hogy a munka, a munkastílus megváltozása vezetett erre az eredményre.
S befejezésül néhány szó a családról: Békéscsabán élünk – visszahúztak a gyökerek, s hogy így alakult, abban a haderoreform is segített. Két gyermekem van, a lányom 1978-ban, még főiskolás koromban született, a fiam pedig 1981-ben. A lányom és a fiam egyaránt – bár különböző területeken – értékesítéssel foglalkozik. Nyáron pedig nagypapa leszek, s az új családi státusz elé már most nagy várakozással tekintek. Szeretném megemlíteni, hogy ebben az évben lesz katonai pályafutásom harmincéves jubileuma, de sem a Honvédszakszervezeten belüli, sem az azon kívüli sikereimet nem érhettem volna el feleségem támogatása nélkül, amit ezúton is megköszönök.