Elismerés az árvízi védekezésben kitűnt katonáknakAz elmúlt évtizedekben a magyar társadalom számára szinte természetesnek tûnt, hogy komolyabb természeti katasztrófák idején, s a kárelhárításban élen járnak katonáink. A hivatásos hadseregre történõ áttérés azonban új szituációt teremtett, amelynek számtalan munkaügyi vonatkozása is van. A mögöttünk hagyott tavasz ismét a gátakra rendelte egyenruhás bajtársainkat, s heteken át két nagy folyónk partján talán mindenki Petõfi Sándort idézte:” jön az árvíz! jön az árvíz!” hangzék, s tengert láték, ahogy kitekinték...
Az eredmény ismert: gigászi munkával, hõsies helytállással sikerült mederben tartani a tengernyi vizet – s ebben elévülhetetlen érdemei vannak a Magyar Honvédségnek. Az együttmûködésrõl, a védekezésben szerzett tapasztalatokról kérdeztük az elsõ számú szakmai felelõst, Varga Miklóst (képünkön), a Környezetvédelmi és Vízügyi Minisztérium helyettes államtitkárát.
- A történeti hûség kedvéért érdemes felidézni az elõzményeket. Az elmúlt év decemberében, az aktuális kormányülésen vetõdött fel elõször egy esetleges tavaszi áradás problematikája. A belvíz, valamint a Duna és a Tisza vízgyûjtõ területén leesett hatalmas mennyiségû hó mintegy elõrevetítette mindazt, amellyel a közelmúltban szembe kellett néznünk. Az árvízi védekezés tehát gyakorlatilag itt, ezen az ülésen kezdõdött el, melyen felvetõdött: a korábbi évekhez hasonlóan számíthatunk-e a Magyar Honvédség segítségére. A tárca irányítója, Juhász Ferenc miniszter ekkor közölte, hogy a megfelelõ létszám és technika az árvízi védekezés irányítóinak rendelkezésre fog állni. E határozott ígéret rendkívül korrekt kapcsolattá alakult át a védekezés folyamán, s megnyugtató volt tudni, hogy rendelkezésünkre áll egy olyan katonai állomány, amely bármikor bevethetõ. Az elsõ közös munkára Nagymaros, Kismaros, Kisoroszi, Tát és Visegrád gátjain került sor, s már ekkor meggyõzõdhettem arról, hogy rendkívül felkészült és áldozatkész a magyar professzionális hadsereg. Ekkor természetesen még nem tudhattuk, hogy a 220 km-es dunai védelmi vonalnak közel négyszeresét kell majd a Tiszán kiépíteni. A katonák szinte „végigkísérték” az árhullámot, mégpedig úgy, hogy három jelentõs területen nélkülözhetetlen segítséget nyújtottak. A vízi szállításban közel húsz kompra, ezenkívül húsz PTSZ-re, valamint kilenc helikopterre számíthattunk. A jól kiépített monitoring rendszernek köszönhetõen megalapozottak voltak az elõrejelzések, s így mindig a legveszélyeztetettebb helyekre érkezett a honvédségtõl a friss erõ. A katonák segítségével több, mint kétszáz kilométer nyúlgát épült, s felkészültünk a töltéseknél magasabb árhullám veszélyeire is. S bár idén minden korábbi határérték megdõlt, mégsem történt tragédia – ez elsõsorban a honvédeknek köszönhetõ. A veszélyeztetett területeken járva magam is tapasztalhattam, hogy napokon keresztül, gyakran térdig vízben állva lapátolták a homokot a zsákokba és helyezték el a gátakon. Fantasztikus volt a teljesítményük, s bátran kijelenthetem: példanélküli volt a katona hölgyek helytállása is. Wörösmarty szavai azóta is gyakran eszembe jutnak, s talán ez jellemzi legjobban munkájukat: ”mind hõsök õk” – bár nem mind férfiak!
