Páncéltörő tiszt, különleges empátiával

Még olvasni sem tudott, de már lapozgatta a történelmi képeskönyveket: a görög és római harcosok, a törökök, labancok ellen harcoló magyar katonák öltözetei és fegyverei felgyújtották fantáziáját. Néhány évvel később már biztos volt abban, hogyha felnő, minden csatában diadalra viszi a piros-fehér-zöld trikolórt.

- Nemcsak az olvasmányaim – a családi háttér is arra inspirált: ha eljön az idő, egyenruhát öltsek magamra. Két nagybátyám katonatiszt, akik jót derültek mindig rajtam, amikor tányérsapkájukat nem a fejem, hanem inkább a vállam tartotta meg.  Az élet természetes rendje szerint később persze nemcsak e díszes fejfedőbe, a feladatokhoz is felnőttem, s a megszokott forgatókönyv szerint a debreceni iskolai évek után következett a Kossuth Lajos Katonai Főiskola, ahol 1985-ben tüzértisztként végeztem. A megújult főiskolai képzést az is jelezte, hogy miénk volt az első évfolyam, amely a katonai oklevél mellé üzemmérnöki diplomát is adott. Szakmai tudással így felvértezve magabiztosan indulhattam a katonai pályának: alföldi gyerekként boldogan vettem tudomásul, hogy közel kerülhetek Szegeden dolgozó menyasszonyomhoz – Kiskunhalason kaptam ugyanis először szakaszparancsnoki, egy év múlva pedig ütegparancsnoki beosztást. Szerettem, élveztem ezt a munkát, s azt is, hogy 30-40 értelmes fiatalemberrel voltam napi kapcsolatban, akik a minimális korkülönbség ellenére szinte apjukként, tanárukként fogadtak el. A kötődést az is erősítette, hogy minden hónapban egy hetet táborban töltöttünk, félévente pedig egy hónapra Várpalotára vezényeltek bennünket, ahol éleslövészetet hajtottunk végre. Ezeknek a laktanyán kívüli időknek abból a szempontból is jelentősége volt, hogy igazi egységgé kovácsoltak össze bennünket. Tisztté avatásom után négy évvel Hódmezővásárhelyre helyeztek, s egyben főhadnaggyá léptettek elő. S ahogy ez gyakran előfordul, a tragédiák akkor történnek velünk, amikor a legelégedettebbek vagyunk: 90-ben egy súlyos betegség miatt az orvosok csapatszolgálatra alkalmatlannak minősítettek. Szerencsémre azonban nem kellett megválnom a honvédségtől, hiszen előbb a Hajdú-Bihar megyei hadkiegészítő parancsnokságon, később a Szabolcs-Szatmár-Bereg megyein kaptam sorozótiszti beosztást, majd egy egyéves törzstiszti tanfolyamot követően szolgálati érdekből áthelyeztek Békés megyébe főtiszti beosztásba.  Ebben az időszakban meglehetősen alacsony volt a katonai pálya presztízse, s ennek megfelelően a bérünk is – hosszú töprengés után így 1997-ben elköszöntem a hadseregtől. Abban bíztam, hogy a katonai pálya során felhalmozott tudást, tapasztalatot, emberismeretet jól tudom hasznosítani a civil életben- egy ideig nem is csalódtam. A család anyagi helyzete feltétlenül javult, s bár a Westel békéscsabai irodavezetőjeként sokat kellett tanulnom, akkor úgy éreztem: érdemes volt váltani. Az üzleti világ azonban olyan, hogy a munkaidőnek nem a jogszabályok szabnak határt: a sikerhez a szabadidőt is fel kell használni. Ez természetesen azt is jelentette, hogy ritkán és keveset találkozhattam a feleségemmel és két kicsi gyermekemmel. Ezen az áldatlan állapoton a munkahelyváltás sem segített, ugyanakkor a kommunikációs tréningek, az állandóan változó kapcsolatok színessé tették ezt a tevékenységet is. Azt tettem, azt tehettem, amit a legjobban szeretek: emberekkel foglalkozni. Talán nagyobb eredményeket is elérhettem volna e területen, amikor az élet, illetve feleségem betegsége ismét közbeszólt, s ezért közel négy év civil munka után visszatértem a Magyar Honvédség kötelékébe. Visszahívott a vágy, amely gyermekkorom óta soha nem hunyt ki belőlem, s a katonák társadalmi elismertségének növekedése. Parancsnokaimtól ismét csodálatos lehetőséget kaptam, hiszen személyügyi munkával kellett foglalkoznom, abban a helyőrségben, amely szívemnek mindig is kedves volt - Hódmezővásárhelyen. Visszatérésemkor megdöbbenve vettem észre, hogy a számomra korábban csaknem ismeretlen Honvédszakszervezet mily markánsan próbálja képviselni a bajtársak érdekeit, ám ebben a helyőrségben még meglehetősen gyér szervezettséggel. Akkor, 2001-ben az 1600 fős laktanyában mindössze negyven katona mondhatta magát a Hosz tagjának – rövid idő alatt Jáger Tibor ügyvivő segítségével a létszámot megtízszereztük. E siker természetesen a szakszervezeten belül is növelte ismertségemet, s így 2004-ben haderőnemi képviselő-helyettes, egy évvel később pedig haderőnemi képviselő lettem. Ez a félévtizedes érdekvédelmi munka nemcsak számomra volt rendkívül izgalmas - alapszervezeti vezetőből a legmagasabb grémium tagjává válhattam -, hanem átélhettem a Hosz számszerü növekedését is. A legnagyobb változást azonban abban a közegben érzem, amelyben tevékenységünket kifejtjük: a parancsnokok korábban nehezen fogadták el a szakszervezeti vezetők indítványait, javaslatait - a Honvédelmi Érdekegyeztető Fórumra való visszatérés után azonban szinte minden megváltozott. Nemcsak a napi munkafeltételek biztosításában vannak segítségünkre, de igényt tartanak arra is, hogy a katonaállományt érintő fontosabb információkat, az egyenruhások gondjait megosszuk velük. Az együttmüködést gyakran megállapodások is szentesítik – így van ez a szárazföldi haderőnemnél is, ahol a közelmúltban került sor az aláírási ceremóniára.   Változott a szakszervezet belső struktúrája is, s ennek köszönhetően bátran kiállhatok a katonák elé – a Honvédszakszervezet eredményeit, a számukra biztosított szolgáltatásokat, programokat valamennyien elismerik. Ebben a szituációban, ezekkel a sikerekkel a háttérben könnyebb érvelni a Hosz tagság mellett, s az információáramlás új rendszerében sikerrel képviselhetem az elnökség előtt is az általam képviseltek ügyét. Visszatekintve közel húszéves katonai pályafutásomra, úgy gondolom: a bizalmi kontaktus mindig töretlen volt a katonatársakkal, s most annak is előnyét látom, hogy sok helyen szolgáltam - rendkívül kiterjedt a kapcsolatrendszerem. A változások korát éljük, s ez engem is jócskán érint: tavaly októbertől „még csak” mint vezényelt dolgoztam Székesfehérváron, a szárazföldi parancsnokságon humán főtiszti beosztásban, ám  május 1-től -úgy érzem, munkám elismeréseként is értékelhetem -  véglegesen áthelyeztek ezen beosztásba, és ezzel egy időben őrnaggyá léptettek elő.