Gondolatok 1956. október 23-a kapcsán

A legnagyobb ferdítés az, amikor „bukott” forradalomról írnak vagy beszélnek. Az igazság ugyanis az, hogy október 28-án a magyar forradalom győzött. Fegyverszünet állt be, megkezdődött a többpártrendszerre alapozott demokrácia felépítése, ami belügy. A Szovjetunió ezt a születő demokráciát a belügyeinkbe való fegyveres beavatkozással vérbe fojtotta; ez nemzetközi ügy, ami nem érvényteleníti a belpolitikai ténynek, a forradalom győzelmének igazát. E beavatkozás nélkül 1956-tól, s nem 1990-től fejlődött volna demokráciánk, ugyanis 1956 októberében nem volt személy, párt, politikai csoport hazánkban, amely akarta volna, de főleg merte volna a Nagy Imre-kormány reformjait akadályozni.

A másik nagy ferdítés az, hogy „forrófejüek” voltunk november 1-jén, amikor kikiáltottuk az ország semlegességét, és kiléptünk a Varsói Paktumból. Megsértettük ezzel a Szovjetuniót, a világ egyik szuperhatalmát, az pedig tekintélye védelmében kényszerült fegyvert használni ellenünk. Azaz a semlegesség kikiáltása volt az oka a szovjet fegyveres agressziónak. Ennek az ellenkezője az igaz. Október 30/31-re virradó éjjel 16 szovjet hadosztály, 2000 harckocsi, taktikai légierő, összesen közel annyi szovjet katona özönlötte el hazánkat, mint amennyi szövetséges harcos 1944 nyarán Normandiában partra szállt, hogy megkezdje Európa felszabadítását Hitler uralma alól.

Nagy Imre írásban és szóban tiltakozott az agresszió ellen, de nem kapott a Szovjetuniótól elfogadható választ. Erre deklarálta a semlegességünket. Azaz a magyar kormány elhatározása nem oka, hanem következménye volt a szovjet agressziónak.

A harmadik hazugság az, hogy a Szovjetunió nem indított háborút hazánk ellen, hanem a kormány kérésére a rend helyreállítására nyújtott „baráti támogatást” hazánknak. Az bizonyítást nyert, hogy Nagy Imre kormánya nem kért szovjet segítséget. Hogy háborút viselt-e ellenünk a Szovjetunió, 2001-ben, moszkvai látogatásom alkalmával tisztázni próbáltam a volt ellenséggel, J. I. Malasenko ny. szovjet altábornaggyal, aki a Budapesten operáló szovjet erők vezérkari főnöke volt ’56-ban.

—Tábornok – kértem őt –, magyarázza meg nekem, mi az, hogy a „Szovjetunió hőse”?

—Annak a bátor katonának a kitüntetése – felelte Malasenko –, aki háborúban kimagasló hősként eredményesen harcol az ellenség ellen.

—Szóval csak háborúban érdemelheti ki a katona ezt a magas kitüntetést és címet? – kérdeztem ártatlan arccal arról, amit magam is jól tudtam. Ő nem vette észre a csapdát, és megismételte, amit előtte mondott:

—A Szovjetunió hőse címet és csillagot csakis háborúban nyerheti el a bátor önfeláldozásra kész harcos.

—Az ön tanulmánya szerint 26 szovjet katona kapta meg ’56-ban a Szovjetunió hőse címet Magyarországon. Hogy lehet akkor tagadni azt, hogy önök háborút viseltek ellenünk? – kérdeztem. A szovjet tábornok válasza néma csend volt.

Végül a negyedik ferdítés az, hogy a magyar néphadsereg ’56-ban a szovjet hadsereggel együttmüködött. A honvédségünk azonban büszke lehet arra, hogy elődjét, a néphadsereget nem lehetett a magyar nép ellen felhasználni. Voltak sortüzek, és egyes személyek is terrorizálták honfitársaikat, de ez a kivétel volt, nem a szabály.

November 4. után a szovjet hatóságok feloszlatták a magyar hadsereget mint megbízhatatlant. Büszkén említem azt is, hogy a Nemzetőrség főparancsnokságának szervezésekor a Zrínyi Miklós Katonai Akadémia – amelynek alapító parancsnoka voltam 1950-ben – kérésemre elegendő tisztet küldött ahhoz, hogy 24 órán belül egy szakmailag kiváló, a forradalom eszméi iránt elkötelezett törzset alakíthassunk. Ezekkel a tisztekkel vezettem a Nemzetőrséget, és ha a szovjetek nem avatkoztak volna belügyeinkbe, biztosítottuk volna a reformok konszolidálását.

Végül arra is büszkék lehetünk, hogy a Kádár-rezsim iránti hüségeskü aláírását 6857 tiszt tagadta meg, akiket azonnal eltávolítottak, s 1957 májusáig újabb 4–5000 tábornok és tiszt került ki a hadseregből.

Egy szovjet személyiség nem ferdített ’56-al kapcsolatban: Oroszország elnöke, Borisz Jelcin a magyar Országgyülés plenáris ülésén 1992. november 11-én tartott beszédében ezt mondta:

„... 1956 tragédiájáról beszélek, amely a szovjet rendszer lemoshatatlan szégyenfoltja marad örökké!... Ma meghajtjuk fejünket 1956 minden áldozata előtt.”

Ez a kijelentés perdöntő abban a kérdésben, mi igaz, mi hazugság ’56 tekintetében.