Választmányi állásfoglalás

Az elmúlt 3 évben, különösen pedig a 2003-ban jelentős változások zajlottak le a Magyar Honvédségben, melyek nagymértékben kihatással voltak és vannak a hivatásos és szerződéses katonák szolgálati feladataira, élet és munkakörülményeire, családjaik helyzetére:

-          2002. január 01-el hatályba lépett a hivatásos és szerződéses katonák jogállását szabályzó önálló törvény, a 2001. évi XCV törvény (Hjt.) az új „felfelé, vagy kifelé” előmeneteli rendszerével;

-          2003-ban a kormány által elfogadásra került a HM által előterjesztett „Védelmi felülvizsgálat” koncepciója, amely egy képesség alapú, önkéntes haderő létrehozását tűzte ki célul, ugyanakkor az átalakítás következtében a hadsereg létszámának további csökkentésére, katonai szervezetek megszűntetésére és a korábbi tervektől eltérően a sorkatonai szolgálat 2004 évi megszűntetésére került, illetve kerül sor;

-          több helyen módosult a Magyar Köztársaság Alkotmánya és a honvédelmi törvény (Hvt.), melynek értelmében egyrészt bővült a végreható hatalom hatásköre a katonai csapatmozgások vonatkozásában, másrészt a katonák a Hjt. időközbeni (2003. és 2004. évi) módosításai következtében a NATO kollektív védelmi feladatain és más nemzetközi szerződésen alapuló kötelezettségeken felül is beleegyezésük nélkül vezényelhetővé váltak külföldi, akár háborús, vagy más fegyveres konfliktussal járó övezetbe;

-          2004. november 8-án hosszú ideig tartó politikai vita és huzavona után ismét módosult az alkotmány és új törvény született a honvédelemről és a Magyar Honvédségről, melyek értelmében békében megszűnt a hadkötelezettség.

A fentiek tükrében jogos elvárásként fogalmazódott meg a katonák és családjaik részéről, hogy a kormány és a honvédelmi tárca kiemelten kezelje az érintettek helyzetét, hiszen ahogy korábban, így ez alkalommal is a hadsereget érintik a közszférán belül a legmélyrehatóbb és legnagyobb mértékű átalakítások. Az átalakítás egy filozófiájában is más hadsereg felépítését tűzi ki célul: a honvédő hadsereg helyett egy rugalmasabb reagálásra alkalmas válságkezelő, „expedíciós” haderő létrehozását, amelyben kizárólag önkéntes katonák teljesítenek szolgálatot. Jelenthetik-e ugyanakkor ezek a célkitűzések a honvédelmi feladatok elhanyagolását, a hadsereg kettészakadását „hazai” és „külszolgálatos” állományra, ahol az egyik kategóriának minden van, a másiknak pedig csak ami marad, és jelentheti-e mindez a katonák szociális helyzetének, társadalomban elfoglalt pozíciójának nagymértékű romlását, a közszolgálatiság egyik legfontosabb alapelvének, az életpálya és a foglalkoztatási biztonság garantálásának megszűntét? Ráháríthatók-e kizárólag a katonákra és családjaikra a politika által elhatározott és erőltetett ütemben végrehajtott átalakítás terhei? Ha a válasz igen, akkor mivel kívánja ellentételezni az állam mindezt, mivel segíti a katonák és családjaik jelentősen megnövekedett terheinek elviselését annak érdekében, hogy a saját maga által kitűzött célt elérje, vagyis a jövőben is legyenek jól felkészült és elkötelezett katonái?!

A válasz egyszerűnek tűnhet: a tárcának rendelkeznie kell egy olyan átfogó humánpolitikai koncepcióval, amely amellett, hogy feltárja a problémákat, azok kezelésére az érdekvédelmi szervezetekkel egyeztetett megoldási alternatívákat kínál, a miniszter dönt valamely alternatíva mellett, majd ennek szellemében megtervezi és elvégzi a jogalkotást, és végül de nem utolsósorban az éves költségvetésben hozzárendeli az ehhez szükséges forrásokat is.

Mit tapasztalhattunk az elmúlt időszakban?

I.                    A szolgálati törvénynek (Hjt.) a szolgálati jogról (Hszt.) való leválasztását és a HM rendeletekkel együtt olyan jellegű módosításait, amelyek:

1)      A járandóságok és juttatások folyamatos csökkentését, szűkítését, ezzel párhuzamosan az állampolgári, valamint az egyéni és kollektív munkavállalói jogok korlátozását eredményezték. Így például –törvénymódosítással- ellentételezés nélkül megvonásra került a szolgálatok után járó szabadnap, törlésre került a 2080 órás korlát az éves munkaidő keretre vonatkozólag, melynek következtében a katona éves munkaidő kerete – parancsnoka belátása és a költségvetési lehetőségek függvényében- meghaladhatja a 2800 órát is. Ezzel együtt folyamatosan csökkennek a túlszolgálat díjazására fordítható pénzügyi keretek, a helyettesítési és megbízási díjak a minimum mértékre kerültek leszorításra, a pótlékok jelentős része törlésre/beépítésre került, vagy a meg nem alkotott megállapítási és folyósítási szabályok miatt egyszerűen csak nem folyósítják. Mindez jelentős többletterhelést ró az állományra, ugyanakkor a megvonások jelentős jövedelemcsökkenést is eredményeznek a katonák széles körében. A mai napig nem került megalkotásra a veszélyes munkakörök meghatározására vonatkozó HM rendelet, amellyel egyfelől a honvédelmi miniszter mulasztásos törvénysértésben van, de ami ennél is súlyosabb, a 140/1996. számú kormányrendelet hatálya alól kikerülve 2002. január 01. óta a katonák vonatkozásában teljesen szabályozatlan a vonatkozó munkakörök meghatározása és a kapcsolódó járandóságok megállapítása, így sokan a munkaadó egyértelmű mulasztása miatt esnek el törvényben biztosított, jogos járandóságuktól.

2)      A katonák jelentős részénél nem következett be a politika által beígért illetményemelés de sokan nem érzékelhettek még olyan mértékű illetményemelést sem, amit a jogszabályok az új illetménytábla bevezetésekor előírtak, hiszen a folyamatos átszervezések és nomenklatúra „lenyomások” miatt egyhelyben topogtak, vagy akár alacsonyabb beosztást is kénytelenek voltak elvállalni, és abban tovább szolgálni. A védelmi felülvizsgálatban beígért évi 3%-os reálbér emelkedés már az első évben sem valósult meg és – ismerve a politikai szándékot, valamint a költségvetés tervezetét- nem fog a következőkben sem. Ezek eredményeként az elmúlt két év alatt a katonatársadalom jelentős része oda jutott, hogy a magyar állami alkalmazotti átlagbér alatti illetménnyel rendelkezik.

3)      A fentebb említett előmeneteli rendszer ugyan jogszabályilag bevezetésre került, de egyáltalán nem a kiszámíthatóságot, hanem a még nagyobb mértékű kiszolgáltatottságot és bizonytalanságot jelenti a katonák számára. A folyamatos átszervezések és azok kapcsán kiadott humánpolitikai intézkedések, az éves minisztériumi humánpolitikai irányelvek, személyügyi csoportfőnöki intézkedések csak súlyosítják a kialakult helyzetet, amely egyébként is igen bonyolult a mindenoldalú ellenállás és ellenérzések miatt. Nem lehet életképes egy ilyen rendszer egy ilyen kisméretű haderőben, mind a parancsnoki, mind a beosztotti állománytól és általában a magyar katonai tradícióktól és mentalitástól idegen környezetben.

4)      A külszolgálatra, külföldre való vezénylés jogintézményei egyoldalúan, féloldalasan kerültek bevezetésre, kizárólag kényszerelemeket tartalmazva. Ez több szempontból is méltánytalan a katonákkal és családjaikkal szemben, amellett, hogy a hatályos eskü, illetve tiszti fogadalom szövegében foglaltakkal sincs összhangban. A szakszervezet által tett módosító javaslatokat (családtámogató rendszer, elesettekről/sebesültekről és családjaikról való gondoskodás, egyéb méltányossági elemek) a tárca nem vette figyelembe, illetve elutasította.

5)      A fentebb említett jogosultságok, törvényi garanciák mellett folyamatosan leépítésre, korlátozásra kerülnek azok az egyéni és kollektív munkavállalói jogok is, melyek bizonyos mértékű védelmet jelentenének a munkavállalók számára éppen a fentebb említett jogok, jogosultságok sérelme esetén, és amelyek segítségével a katonák a munkáltatótól elszenvedett sérelmeikre egyénileg vagy kollektív módon jogorvoslatot nyerhetnének. Bár a szakszervezeti jogok korlátozására csak „finoman”, elsősorban a külszolgálat vonatkozásában került sor, a tendencia világos és egyértelmű.

II.                 A haderő átalakításával és az önkéntes haderőre történő áttéréssel kapcsolatos egyéb intézkedések vonatkozásában:

1)        Szinte nincs olyan katona, katonacsalád, akit az elmúlt évek átszervezései ne érintettek volna, jelentsen ez csak beosztásbeli változást, vagy akár az azzal járó helyőrségváltást, tartalék-, vagy nyugállományba kerülést. Ezek a változások az 1996-2002 közötti időszakban a Hszt. hatálya alatt állókra a jelenleginél jóval fájdalom mentesebben és kevesebb egzisztenciális hátránnyal jártak. A Hjt. hatálybalépésével olyan kényszerelemek kerültek bevezetésre, amelyek egyoldalúan csak a munkaadó érdekeit jelenítik meg, az állomány tagjának – néhány méltányosság alapján figyelembe vehető körülmény kivételével- nincs lehetősége jelentős hátrányok elszenvedése nélkül nemet mondania. A megkövetelt mobilitással szemben a munkáltató azonban a mai napig nem tudott hatékony támogató rendszereket szembe állítani, még a legfontosabbnak ítélt lakhatási támogatás rendszerében sem. Gyakorlatilag a fél hadsereg ingázik, vagy nőtlen szállókon él, ami amellett, hogy igen költséges, nem teszi lehetővé a már meglévő családok összetartását, illetve új családok alapítását, egyáltalán tartós kapcsolatok kialakítását. A lakhatásra fordított költségvetési források évről-évre csökkennek, a katonák és családjaik ezzel kapcsolatos kiadásai viszont egyre inkább nőnek.

2)        Az önkéntes haderőre történő áttérés egyik sarokköve a szerződéses katonák helyzetének hosszú távú rendezése. A hadkötelezettség 2004. november 08-án a korábban említett törvényi változások értelmében megszűnt. Ez azonban a politikai deklarációkkal ellentétben egyáltalán nem jelenti azt, hogy ezzel a Magyar Honvédség egy csapásra professzionális haderővé is vált. A Magyarországénál jóval kedvezőbb gazdasági helyzetben lévő országokban (Franciaország, Hollandia stb.) is évtizedes folyamatokról van, illetve volt szó az átálláskor. A szerződéses állomány jogi státuszának rendezése formálisan a Hjt. elfogadásával megtörtént, a gyakorlatban azonban koránt sem. Egyfelől hiányzik a parancsnoki állomány egy részének a szemléletváltása, különösen a szerződéses legénységi állomány kezelése tekintetében, másfelől koránt sem állnak a rendelkezésre azok az állománymegtartó feltételek, amelyek a bennmaradásra motiválnák az érintetteket. Éppen ellenkezőleg: sok esetben védtelenebbé és kiszolgáltatottabbá válnak, hiszen nem csak a parancsnokok, hanem többnyire ők maguk sincsenek tisztában jogaikkal és kötelezettségeikkel. Emellett probléma a rendszerből kikerülők helyzetének rendezése, hiszen egy 10-20 éves szerződéses jogviszony után kiváló ember számára nyugellátás hiányában, a szűk szakmai ismereteken kívül más végzettséggel nem rendelkezve, csekély az esély a civil szférába való visszailleszkedésre, egzisztenciateremtésre. Nyomaiban sem látni még a korábban beígért preventív át-, és továbbképzési rendszert. Végül alapvető kérdés az élet és munkakörülmények helyzete, így a lakhatási kérdés megoldása ebben az állománykategóriában is. A laktanyai elhelyezés – bármilyen kulturált, vagy annak tűnő- nem azonos az amerikai típusú bázisok elhelyezési feltételeivel, így nem megoldás a huszonéves fiatalok, és főleg idősebb katonatársaik esetében. A költségvetési források hiánya, a hadkötelezettség előrehozott megszűntetése további terheket fog róni mind a szerződéses, mind a hivatásos állományra, ami kérdésessé teszi az egész haderő-átalakítás végrehajthatóságát, egyáltalán az arra vonatkozó politikai szándék komolyságát. A 2005 évi több tízmilliárdos megvonások eleve megkérdőjelezik a védelmi felülvizsgálat eredményeképp elfogadott átalakítás végrehajtását.

3)        Végül, de nem utolsó sorban szólni kell arról is, hogy minden negatív változást könnyebben éltek volna meg a katonák, s talán részben el is fogadták volna azokat, ha azok lényegéről, céljáról pontos, korrekt és időbeni tájékoztatást kaptak volna, ha a bevezetett megszorításokra, kedvezőtlen változásokra az érdekeik maximális figyelembevételével, összehangolásával és általában is a „jó gazda” gondosságával járt volna el a honvédelmi vezetés. Mindez csak egy hatékonyan működtetett érdekegyeztetési rendszer segítségével képzelhető el, melyen keresztül a honvédelmi vezetés nem a klasszikus szolgálati úton, hanem közvetlenül juthat hozzá az állomány valós érdekeit megjelenítő véleményekhez. A Honvédszakszervezet a kormányváltást követően rögtön igyekezett a kormányprogramban foglaltaknak megfelelően egy hatékony, korrekten működtetett érdekegyeztetési rendszer kialakításához hozzájárulni a tárcánál. Bizonyos köröknek azonban ez nem állt érdekében, megfelelt a csak formálisan működő Honvédelmi Érdekegyeztető Fórum (HÉF), egyértelmű volt a szándék a Honvédszakszervezet elsúlytalanítására, a munkavállalói oldal megosztására.

A szakszervezet megalakulása óta pártsemlegesen, kormányoktól függetlenül következetesen képviselte és lehetőségeihez mérten védte a katonák érdekeit, ha szükséges volt a társ fegyveres szakszervezetekkel összefogva is. Így tettünk 2003 tavaszán is, amikor a reálbér csökkenés ellen tiltakoztunk. Az ellentábor „casus belli”-ként értékelte az esetet és sajátos eszközökkel elkezdte a szakszervezetet „partvonalon kívülre” szorítani, ellehetetleníteni, a parancsnoki állomány és a katonák szemében hiteltelenné, de legalábbis ellenszenvessé tenni, a szakszervezet tagságát annak vezetése ellen hangolni. Az együttműködési megállapodást a tárca felmondta, minden, - gyakorlatilag a szakszervezet megalakulása óta megállapodások alapján folyósított működési támogatást - megvont „a tárca kifeszített költségvetési helyzete” miatt. Ez más érdekvédelmi szervezetekre sajátos módon nem terjedt ki. A felmondási idő alatt lefolytatott többszöri tárgyalások után sem sikerült a helyzeten változtatni, sőt igazán érdemi tárgyalásokról sem lehetett beszélni, hiszen a tárca képviselője megállapodási kompetenciával soha nem tárgyalt a szakszervezettel. Ilyen körülmények között nyilvánvalóan nem lehet őszinte és korrekt együttműködésről beszélni a felek között, a megállapodási szándékot és kompromisszumkészséget nélkülöző látszattárgyalások még a diplomácia írott és íratlan szabályai szerint sem minősülnek tárgyalásnak. A 3. személy bevonásával lefolytatott közvetítésre vonatkozó javaslatainkat a miniszter mereven elutasította. A történteket nem lehet másként értékelni, mint a szakszervezet meggyengítésére irányuló törekvésként, melynek célja az egyébként is kiszolgáltatott hivatásos és szerződéses állomány védtelenségének fokozása, a katonák számára a demokratikus rendszerváltás után biztosított alapvető állampolgári és munkavállalói jogok és jogosultságok további csorbítása, szűkítése, végső soron az 1970. évi 10. sz. törvényerejű rendelet szintjére való visszasüllyesztése.

Tekintettel a fentiekre, valamint a HOSZ III. Kongresszusa által elfogadott Programra és elnökségi beszámolóban elhangzottakra a HOSZ Választmánya felhívja a parlamenti pártok, a köztársasági elnök, a honvédelmi vezetés és a közvélemény figyelmét arra, hogy hivatásos és szerződéses katonák az elmúlt időszakban olyan jog-, és érdeksérelmeket kellett, hogy elszenvedjenek, amelyek önmagukban is aránytalanul nagyok a katonákkal szemben támasztott követelményekhez viszonyítva, de különösen szembeszökők a közszféra egyéb alkalmazottaihoz és a megfogalmazott követelményekhez biztosított forrásokhoz képest. A politika és a civil társadalom figyelme kizárólag a hadkötelezettség megszüntetésére irányult, ugyanakkor kialakulóban van egy olyan állami alkalmazotti réteg, amelynek az állampolgári és munkavállalói jogai egyedüliként a rendszerváltozáskor bekövetkezett demokratikus fordulat óta az 1990-es évek második felétől folyamatos visszarendeződésnek vannak kitéve, ezáltal folyamatosan távolodik és szigetelődik el ismét a civil társadalomtól. A sorkatonai szolgálat megszüntetése az utolsó szál elvágását is jelentette, a hadsereg ismét a belterjesség irányába indult el, a jövőben a civil kontroll folyamatos gyengülése várható a társadalom hadsereg iránti érdektelensége miatt.

A Honvédszakszervezet választmánya kéri a parlamenti pártokat és rajtuk keresztül országgyűlési képviselőiket, mint a népszuverenitás letéteményeseit, egyúttal elvárja a mindenkori, felelős honvédelmi vezetéstől ennek a folyamatnak a megakadályozását, illetve leállítását és a  hazájukért és a Magyar Köztársaság érdekeiért (bár ez nem áll esküjükben) békében is életüket feláldozni kész katonáknak a továbbiakban is egyenrangú állampolgárokkénti kezelését és megbecsülését.

Agárd, 2004. november 20-án

A Honvédszakszervezet Választmánya