Nyugállományú Híradó

A szo­li­da­ri­tás nem köz­hely

 Az em­ber azt gon­dol­ná, hogy a szo­li­da­ri­tás nem je­lent töb­bet egy meg­szo­kott szlo­gen­nél, ami fe­lett nyu­god­tan el­me­he­tünk, nem kell ne­ki jelentöséget tu­laj­do­ní­ta­ni. Pe­dig nem így van. Az em­ber­ben iga­zán ak­kor tu­da­to­sul, hogy tár­saslény, ami­kor az ak­tív szol­gá­lat­ból ki­ke­rül, nyug­dí­jas­ként el­tölt bi­zo­nyos idöt, majd rá­jön, hogy hi­ány­zik va­la­mi az életéböl, ke­re­si azt a kö­zös­sé­get, ahol jól ér­zi ma­gát, tud va­la­mit ten­ni tár­sa­i­ért, a kö­zös­sé­gért. Amíg „ak­tí­vak” vol­tunk, hány­szor fo­gal­maz­tunk úgy, hogy ha nyug­ál­lo­mány­ba ke­rü­lünk, el­fe­lejt­jük majd a min­den­na­pi ro­bo­tot, a sze­szé­lyes fönököket. Késöbb pe­dig azt ves­­szük ész­re, hogy hi­ány­zik a kö­zös­ség, hi­á­nyoz­nak a tár­sak. Azt gon­do­lom: ez az egész­sé­ges gon­dol­ko­dás­mód, ez él­tet ben­nün­ket, a tenniakarás egy­má­sért.

Ilye­nek va­gyunk mi nyug­dí­ja­sok, van ben­nünk va­la­mi mo­tor, ami hajt ben­nün­ket.

Van ben­nünk saj­nos egy má­sik ol­dal is, ami a ke­vés si­ker vagy si­ker­te­len­ség lát­tán el­ural­ko­dik ben­nünk a „nem ér­de­mes”, „úgy­is az van, amit ök akar­nak” stb., stb. Ami en­nél is ros­­szabb és saj­nos a nyug­ál­lo­má­nyú cso­port­ja­ink­nál – tisz­te­let a ki­vé­te­lek­nek – érzödik egy olyan fel­fo­gás, hogy a szak­szer­ve­zet sze­re­pét, te­vé­keny­sé­gét csak ab­ban lát­ják, hogy ad-e vagy nem, mit ka­pok én a be­fi­ze­tett tag­dí­ja­mért és így to­vább. Ilyen­kor fe­le­dés­be me­rül, hogy csak egy szi­lárd, egy­sé­ges kö­zös­ség ké­pes fel­lép­ni jo­ga­ink vé­del­mé­ért, jo­gos kö­ve­te­lé­se­ink ki­har­co­lá­sá­ért csak a kö­zös­ség ké­pes egy­má­son se­gí­te­ni, mert az élet úgy müködik, hogy most ö, késöbb én ke­rül­he­tek baj­ba és jól esik, ha van mö­göt­te egy kö­zös­ség, amely se­gít­sé­gé­re si­et. Más szó­val szo­li­dá­ri­sak va­gyunk ér­de­ke­ink vé­del­mé­ért, szo­li­dá­ri­sak va­gyunk a kö­zös­sé­gért, szo­li­dá­ri­sak va­gyunk em­ber­tár­sa­in­kért.

Jó len­ne, ha ak­kor, ami­kor azt kér­dez­zük, mit ka­pok a tag­dí­ja­mért, ak­kor ezek­re gon­dol­nánk és be­lát­nánk, hogy bi­zony jó­val töb­bet, mint amit pénz­ben ki le­het fe­jez­ni! Van ez is, de most e he­lyen ezek fel­so­ro­lá­sá­tól sze­ret­nék el­te­kin­te­ni. In­kább fel­te­szem azt a kér­dést, he­lyes-e azon ke­resz­tül szem­lél­ni egy ér­dek­vé­del­mi szer­ve­ze­tet, ha ad se­gélyt jó, ha nem, nincs ér­tel­me an­nak, hogy tag­ja le­gyek. Szá­mom­ra megdöbbentö, hogy az eg­ri és a bu­da­pes­ti köz­le­ke­dé­si cso­port az­zal in­do­kol­ta megszünését, hogy a ta­gok nyug­dí­ja olyan ma­gas, hogy ök se­gélyt so­ha nem kap­hat­nak, ak­kor pe­dig nem ér­de­mes tag­nak len­ni. Mi­lyen em­be­ri ma­ga­tar­tás, mi­lyen torz fel­fo­gás ez? Öszintén ér­tik-e ezek a ba­rá­ta­ink az egy­más irán­ti­ el­kö­te­le­zett­ség ér­zé­sét, a kö­zös­sé­gi erö szük­sé­ges­sé­gét? Azt kell gon­dol­nom, nem.

Tu­dom, ta­pasz­ta­lom, hogy az el­múlt évek so­rán nem iga­zán bövelkedtünk si­ke­rek­ben az eröfeszítések el­le­né­re sem. Az is tu­dott, hogy a hon­vé­del­mi tár­ca a Hosz-­­szal szem­ben 2003-óta hát­rá­nyos meg­kü­lön­böz­te­tést al­kal­maz, ami a mi szá­munk­ra is kedvezötlen, de be­le­fá­rad­ha­tunk-e, hagy­hat­juk-e, hogy ez a kö­zel ezer fös Ta­go­zat fel­ad­ja? Nem! Ha ezt tes­­szük, ha nem va­gyunk egy­má­sért, ér­de­ke­ink vé­del­mé­ért szo­li­dá­ri­sak, ak­kor nem vár­ha­tunk sem­mit, mert csak a kö­zös­ség ere­je az, ami rá­kény­sze­rít­he­ti a cse­lek­vés­re, aki­ket szük­sé­ges, akik­nek kö­te­les­sé­gük a gon­dos­ko­dás, mert szá­muk­ra ezt tör­vény ír­ja elö.

Azt kell mon­da­nom, hogy az ös­­sze­fo­gás, az egy­má­sért ér­zett felelösség hi­á­nyá­ban nem len­nénk ké­pe­sek tár­sa­in­kon, el­hunyt tár­sa­ink öz­ve­gye­in se­gí­te­ni.

Ma, ami­kor azt lát­juk, hogy bi­zo­nyos kér­dé­sek­ben nem úgy men­nek a dol­gok, ahogy azt a kö­zös­ség ér­de­kei meg­kí­ván­nák, haj­la­mo­sak va­gyunk ar­ra, hogy bünbakot, felelöst ke­res­sünk, pe­dig ehe­lyett az ös­­sze­fo­gás­ra, az egy­sé­ges ki­ál­lás­ra, a bi­za­lom­ra vol­na a leg­na­gyobb szük­ség, hogy aki­ket kép­vi­se­le­tünk­kel meg­bíz­tunk, azok va­la­men­­nyi­ünk ér­de­ke­it kép­vi­se­lik.

Azt ja­vas­lom, hogy ne a két­ke­dés, ne a bünbakkeresés, ha­nem az egy­sé­ges fel­so­ra­ko­zás, a szo­li­da­ri­tás le­gyen a jellemzö és az meg­hoz­za az ered­ményt.