Mielött bárki találgatni kezdene: számomra a leghíresebb honvédörnagy a reformkor és a szabadságharc koszorús poétája, Petöfi Sándor. Huszonnégy évesen írta A XIX. század költöi címü versét, huszonnégy évesen már tudta, hogy „nagy munkát vállal az magára, ki most kezébe lantot vesz.”
Lantot vett kezébe, hogy száz és száz versében újítsa meg a magyar lírát, hogy daloljon szépröl, szerelemröl, a mama tyúkjáról, a falu végi kurta kocsmáról, de legföképpen hazáról és szabadságról. S írhatott volna újabb százat és ezret, ha harminc-negyven évet él még. Hacsak ötvenöt új év hajnalán, születésnapján köszönthetik barátai és rajongói, mint Vörösmartyt, már megadatott volna neki többek között az is, hogy együtt húzassák el a vén cigánnyal fájdalmas éneküket, s hogy együtt üldögéljen Arany Jánossal a szigeti padokon.
Nem volt délceg ember, kezébe a lant jobban simult, mint a kard. Mégis szinte törvényszerü volt a csere, mert öszintén hitte:
„Sehonnai bitang ember
Ki most, ha kell, halni nem mer
Kinek drágább rongy élete,
Mint a haza becsülete”
A leghíresebb honvédörnagyra is emlékezünk minden év március 15-én, s amikor ízlelgetjük a legszebb és legszentebb magyar szó – honvéd – jelentését, gondoljunk azokra a bajtársakra is, akik Pákozdnál és Budavárnál, Aradon és Világosnál éltek – haltak a szabadságért akkor is, amikor Európa már – újra csendes lett.
Szavak, elnevezések, definiciók nem véletlenül születnek: a honvéd szót elöször 1848-ban használtuk, s a Magyar Hadsereg katonáját értettük alatta. Milliók öltötték magukra százötvenhét év alatt a honvéd egyenruhát, s számtalan dicsöséges gyözelmet arattak és fájdalmasan sok vereséget szenvedtek. Most, közeledve március idusához, szinte tragikomikus, hogy a leghíresebb honvédörnagy kései utódainak laktanyáinál civil biztonságiak strázsálnak.