Egy évtized után

Próbálta leplezni, próbálta diszkréten felitatni könnyeit, de a körülötte lévök láthatták, hogyan kelnek önálló életre a szép, barna arcon lassan legördülö cseppek, s természetesen vannak olyan szituációk is, amikor a testtartás pontosan tükrözi a lelkiállapotot. Czeglédiné Marsi Katalin hetekkel a Honvédszakszervezet rendkívüli választmányi ülése után is az események hatása alatt van – nem túlzás azt állítani, hogy a személyeskedés, az indulatok tobzódása hatalmas árnyékot vet mindarra, amelyért oly szívesen dolgozott önzetlenül hosszú éveken keresztül.

 

A területi ügyvivö most, közvetlenül nyugdíjba vonulása elött úgy látja: súlyos bûnt követnek el a katonák ellen mindazok, akik belülröl bomlasztják a szakszervezetet.

 

– Ha függetleníteni tudná magát az akkori eseményektöl, bizonyára elégedettebben gondolna vissza katonai pályafutására, szakszervezeti munkájára!

 

– Mint egy lidérces álom, úgy maradt meg bennem annak a napnak minden történése, a vibráló feszültség a levegöben, a hozzászólók arca, gesztusa, mondanivalója. Pedig én valóban úgy érzem, mindezek ellenére sok pozitív élménnyel ajándékozott meg a szakszervezeti munka. Közel másfél évtizedet töltöttem a Magyar Honvédség állományában, elöször közalkalmazottként, 1995-töl zászlósi rendfokozattal a tatai hírközpontban parancsnokként – immár, mint a hivatásos állomány tagja. Férjem ugyancsak katona, tiszt – elmondhatom tehát, hogy létünk és életünk szorosan kötödött és kötödik a honvédséghez.

 

– Hivatásos katonaként szinte elsö útja a szakszervezeti bizalmihoz vezetett. Mi motiválta: egyéni sérelmek, küldetéstudat, a bajtársak iránti szolidaritás?

 

– Azért lettem hivatásos katona, mert úgy gondoltam: a honvédség átalakítása során így biztosabb a jövöm, a pályafutásom, mint közalkalmazottként. Azt is láttam azonban, hogy a folyamatos átszervezések milyen gondokkal, feszültségekkel járnak az állományon belül. Úgy gondoltam: az érdekvédelmi szervezet tagjaként hatékonyabban képviselhetem álláspontomat, s talán másoknak is segíthetek.

 

– Ennyi idö távlatából úgy tûnik, hatásos volt a „belépöje”, hiszen három évvel késöbb már – igaz tudta és jóváhagyása nélkül – ügyvivönek jelölték a Honvédszakszervezet kongresszusán.

 

– Valóban meglepö fordulat volt, s az is törvényszerû, hogy elvállaltam a megbízást, hiszen ekkorra számtalan sikeres problémamegoldás vértezett már fel. Sorsom úgy alakult, hogy 1999-töl már csak a szakszervezeti munkával kellett foglalkoznom – területi ügyvivöként függetlenített az érdekvédök szervezete. S bár otthon tabu volt a munkánk, férjem sem tiltakozott új beosztásom ellen. Söt, azt vettem észre, hogy két gyermekünk – gyakori vidéki útjaim és tetemes elfoglaltságom miatt – hirtelen felnött, egyik napról a másikra önálló lett. Ök ezzel a spontán éréssel segítették a munkám. Visszagondolva a kezdeti idöszakra, elmondhatom: nem volt könnyû 1998-ban a helyzetem, hiszen jóval kevesebb hölgy teljesített még szolgálatot, s nöként kétszerannyit kellett dolgoznom, hogy feleannyira elfogadjanak a férfiak is képviselöjüknek. Rövid idö alatt azonban nemcsak a szakszervezeti tagok, a parancsnokok is elismertek: ez utóbbiak is tudták rólam, hogy nem végzek „földalatti munkát” vagyis korrekt partnerük vagyok a katonák érdekében. Voltak, persze hogy voltak konfliktusaim, ám ezeket szinte mindig kompromisszumokkal sikerült lezárni.

 

– Nemcsak Tatán, az egész országban dinamikusan nött a szakszervezet létszáma, s ez együtt járt a struktúra átalakításával.

 

– A 2003-as kongresszus óta eltelt idö, a munka hatékonysága bebizonyította, hogy az új struktúra jó, hatékony – bár ez néhány problémának az eredöje is. Láthattuk, hogy néhányan nehezen találták meg ebben a szervezeti felállásban a helyüket. Az viszont elvitathatatlan, hogy a szakszervezet vezetése „felnött” a taglétszámhoz, a tisztségviselök jól kiegészítik egymást. Örömteli, hogy minden kritikus helyzetben a Hosz-hoz méltóan cselekszenek.

 

Úgy gondolom, hogy a Honvédelmi Érdekegyeztetö Fórumról való távolmaradásunk nem kardinális kérdés – más, hatékony fegyverek is vannak a Honvédszakszervezet kezében. Ha jelen voltunk a tanácskozásokon, akkor sem sikerült mindig eredményesen tárgyalni. Meggyözödésem, hogy keményebben kell fellépni a jelenlegi honvédelmi vezetéssel szemben, mert a tárca irányítói a politika színpadán nem képviselik a katonák érdekeit. Azt hiszem, a független bíróságok ítéletei és az Alkotmánybíróság várható döntései felhívhatják a figyelmet a katonák gondjaira. Emellett nagyobb figyelmet kell szentelni a problémák artikulálására, nyilvánosságra hozatalára is.

 

– E cikk megjelenésének idöpontjában ön már nyugdíjas lesz, gyakorlatilag kívülröl figyelheti a rendkívüli kongresszus eseményeit is. Mit vár a fórumtól, s milyen üzenete van a küldöttek számára?

 

– A márciusi választmányi ülés hangulata a mai napig megvisel. Éreztem, hogy puskaporos a levegö, ám ilyen mértékû és súlyú összecsapásokra nem számítottam. Nem gondoltam, nem gondolhattam arra, hogy az a két kolléga, aki kikerült a közvetlen döntéshozói rendszerböl, ilyen folyamatot képesek indukálni. A struktúraváltás nem jelenthetett számukra olyan gondot, hogy az évek alatt kialakított jó viszonyt ily gyorsan semmissé tegye. Az eseménysorozatban nem okozott csalódást ugyanakkor sem a logisztikai képviselö – aki már az elözö kongresszuson is tanúbizonyságot adott kiváló jelleméröl -, sem a szárazföldi haderönemi képviselö, aki a feltárt problémák megoldásakor mindig a másik oldalhoz simult. S nem menthetjük fel a felelösség alól azt az alapító tagot sem, aki önös érdekböl vagy hiúságból részese lett a szakszervezeten belül kialakult konfliktushelyzetnek.

 

Április elsejével lezárul életem egy csodálatos fejezete, de abban bízom, hogy a kongresszus kollektív bölcsessége nem ad teret a szakszervezetet belülröl bomlasztóknak, söt ki is veti önmagából. A közeljövöben olyan fontos dolgok várnak az érdekvédelemre, hogy ebben a szervezetben nincs helyük, szerepük a csalárd, megosztó személyiségeknek.