Kepics György - interjú

A Honvédszakszervezet májusban kinevezett fötitkára ezer szállal kötödik az Alföldhöz. Némi túlzással a nyírbátori érettségi óta szinte csak a katonai föiskola kedvéért hagyta el a Petöfi által oly szépnek tartott tájegységet – legalábbis a Duna, a Kárpátok irányában. Felfelé azonban többször is, egészen pontosan harmincháromszor, vagyis minden ejtöernyös ugrás alkalmával. Egy híradótiszt és az ejtöernyözés?

– Nincs ebben semmi különös, hiszen Szolnokon szinte csak az számít igazi katonának, aki már regisztráltatta magát a levegö akrobatái közé - én ezt huszonkilenc évesen tettem meg elöször, s valóban csodálatos élménnyel ajándékozza meg az embert a zuhanás, a lebegés, s persze a kihívás. Örülök, hogy sorsom így alakult, hiszen tulajdonképpen csak a véletlenen múlott, hogy Györ helyett ide, a Tisza partjára helyeztek – ezt a két várost jelöltem meg ugyanis a föiskolán szolgálati helyként. S ahogy az lenni szokott egy fiatal tiszt pályafutása során, végigjártam a szakmai utat: szakasz-, /adócsoport-/,  századparancsnok, majd híradófönök lettem, s valószínûleg jól végezhettem munkámat, mert sorozatban kaptam a kitüntetéseket, elismeréseket: többek között a Haza Szolgálatáért Érdemérem bronz, ezüst és arany fokozata is lakásunk díszhelyén található. Jó kapcsolatot alakítottam ki közvetlen elöljáróimmal, ám ennek ellenére a rendszerváltás idején, 1990-ben áthelyezésemet kértem a Jász-Nagykun-Szolnok megyei Hadkiegészítö Parancsnokságra, ahol már a következö évben – soron kívül – örnaggyá léptettek elö. Jellemzö volt az akkori viszonyokra, hogy hat év alatt három parancsnok irányította a szervezet tevékenységét. A folyamatos átszervezések, létszámleépítések során az én beosztásom is megszûnt, s így két évig a helyi katonai szakközépiskola és kollégium volt a munkahelyem. Immár hét éve, 1998 októberétöl rendelkezési állományban vagyok, ugyanis az akkor, éppen Szolnokon rendezett rendkívüli kongresszuson kelet-magyarországi területi ügyvivönek választottak.

Kepics György számára azonban nem ekkor kezdödött az érdemi érdekképviseleti munka. A 80-es évek végén, a szolgálati szabályzat még csak azt tette lehetövé, hogy a tisztek, tiszthelyettesek érdekképviseleteti testületet hozzanak létre – a Hosz jelenlegi fötitkárát a tiszti érdekképviselet elnökévé választották. Az Egyesülési törvény megalkotásával és a KÉSZ 1991. évi megalakulásával új fejezet kezdödött a katonák érdekvédelme területén. Nem véletlen, hogy Szolnokon az elsö ilyen jellegû szervezet a hadkiegészítö parancsnokságon jött létre, s alapszabályukat modellként használták fel más megyékben is. S bár a társadalom egyre demokratikusabbnak tûnt, ez még kevésbé volt érzékelhetö a laktanyákban, az egyenruhások között - a szervezök nem számíthattak a parancsnokok elnézö jóindulatára.

– A helyzeten sokat javított a 4/1993. HM rendelet, amely a Munka Törvénykönyvének néhány passzusát átemelte a honvédség keretei közé is. Meglepö dolgokra derült fény: megtudhattuk, hogy valójában mennyi ideig tarthat a huszonnégy órás szolgálat, s hogy ezután két vagy három nap pihenö jár, söt kezdeményeztük ezek pénzbeli megváltását is. Igazságunk tudatában munkaügyi bíróságoknak is feladatot adtunk – volt olyan nyertes perünk, amely három évig tartott. Ilyen tapasztalatok birtokában vettem részt a Honvédszakszervezet 1995 szeptemberi alakuló kongresszusán, ahol az ellenörzö bizottság elnökévé választottak – ezt a tisztet három éven keresztül töltöttem be.

A területi ügyvivöi teendök sem jártak konfliktusok nélkül, annak ellenére, hogy a parancsnokokkal rendszeresen konzultáltak a katonákat érintö ügyekben.

– Számtalan problémával találtam szembe magam, melyeknek megoldását vagy a kompromisszumkötés ódiumát fel kellett vállalnom. Gyakoriak voltak a ki nem adott szabadnapok megváltásával kapcsolatos panaszok, az új beosztásokba, tartalékállományba helyezésekkel kapcsolatos kifogások, söt az úgynevezett Balkán-szindróma megnyugtató rendezése érdekében még spermavizsgálatot is kezdeményeztünk a debreceni dandárnál.

Ha az ember közéleti feladatot vállal, ne számítson hálára, köszönetre. A kivételek azonban kedvet adnak, újabb inspirációt – és hitet a folytatáshoz! Bevallom, jól esett, amikor egy zászlós katonatársam a nyilvánosság elött köszönte meg, hogy kiálltam mellette, segítettem az ügyét megoldani, s annak az özvegynek a levelét sem fogom elfelejteni, aki a járadék folyósításának felgyorsításáért tett lépéseimet méltatta. Kicsi, de fontos visszajelzések ezek, melyek megerösítenek abban a szándékomban: ha biztos vagyok a dolgomban, érdemes a tizenkilencre is lapot kérni. Így voltam ezzel akkor is, amikor felvállaltam az elnökválasztás következményeit. Azóta megpróbáljuk az ügyeket a szervezet érdekében összehangolni. Tudom, sokan azt hitték, hogy a változással megkezdödik majd a „leszámolás, a kiszorítás”. Az eltelt hónapok talán már meggyözték a kétkedöket, hogy ez nem az új vezetés stílusa. Össze kell fognunk, hogy tovább erösítsük a Honvédszakszervezet szolgáltató szerepét, s hogy senkinek ne jusson eszébe elhagyni a szervezetet. Elindult egy folyamat, amely tovább erösítheti az összetartozás érzését: a családi rendezvényeken jelen vannak a tisztségviselök is, sikeres volt az Aquaparkban rendezett program, s valószínûleg a szeptember 10-i sportnapunk is megmozgatja tagságunk jelentös részét.

Jövöre lesz tizenöt éve, hogy megalakult a Hosz elödje. Az eseményre méltó módon kívánunk megemlékezni. Kivesszük részünket a tárca jogalkotási tevékenységéböl is: a Hjt. módosítása, a kafetéria rendszer, a különbözö utasítások, rendeletek véleményezése komoly leterheltséget jelent szakértöinknek – állásfoglalásaikban tükrözödnie kell tagságunk érdekének.

Elörelépésröl számolhatunk be a székház átalakítása ügyében is: a tárgyi, technikai, személyi feltételek hamarosan olyanok lesznek, melyek méltóak a katonák reprezentatív szakszerveze-téhez.