Otthon a Gutenberg galaxisban

Jakubik András: a hasznos tanácsoknak döntö szerepe lehet

 

Nem az EDDA inspirálására, de elhagyta a várost. A várost, Miskolcot, ahol tizennyolc éves koráig élt. Csendes, visszahúzódó fiú volt, olyan, akit imádnak az édesanyák, kényeztetnek az óvónök, s akit példaképül állítanak az iskolában a renitens kamaszok elé: miért nem tudsz te is olyan lenni, mint a Jakubik Andris! Így szóltak az intelmek, ám a serdülökor, a jócskán megkésett dackorszak a belsö feszültségeket is növelte. Nem meglepö tehát, hogy elöször a behódolás jött, késöbb a lázadás. Normális reagálás a rákényszerített pályaválasztásra, amelynek végén ugyan jól hangzik a nyomdai gépmester cím, de már kézzelfogható közelségben van a bizonyosság: soha nem fogja csattogó masinák között tengetni életét.

 

– Nagybátyám a régió elismert és sikeres nyomdász vállalkozója, s a család erre alapozva hozta meg döntését: én is a betûk világába, a Gutenberg galaxis elöszobájába kerülök. Tulajdonképpen nem volt ez ellen érdemi kifogásom, csak a tapasztalatok voltak keserûek. Mielött megszerethettem volna a szakmát, már meg is utáltatták velem a gépmesterek, akik soha sem nyúltak koszos tárgyakhoz. Erre bennünket, tanulókat használtak! Az érettségi utáni váltás tehát törvényszerû volt, s mivel édesapám katonatörténetei felcsigázták az érdeklödésemet az egyenruhás lét iránt, ezt a legközelebbi város tüzérségénél próbáltam elkezdeni. S mivel fogalmam sem volt, hogy e „szakmából” legalább kettö van, Debrecen helyett Várpalota lett a lakhelyem. Ma persze már csak mosolygok ezen, de akkor megrázó élmény volt a szülöi ház elhagyása, a távolság. Új világ várt rám, új kihívások és rengeteg tanulás. Ez utóbbival nem volt semmi gondom, melyet azzal ismertek el, hogy a második évben évfolyamtársaim és az iskola oktatói a hallgatói érdekképviselet vezetöjévé választottak.

 

Változások, költözések, áthelyezések – végigkísérték alig több, mint másfél évtizedes katonai pályafutásomat. Érthetö tehát, hogy az ember a sok bizonytalan tényezö között valami kapaszkodót keres – én ezt a Honvédszakszervezetben találtam meg. A szakszervezet jelenti azt a közeget számomra, amelyben az atrocitást és hátrányt elszenvedö katonák jogi és szociális segítséget kaphatnak. Nemcsak az alacsonyabb beosztású bajtársakra vonatkozik ez – gyakran a parancsnokok helyzete is nehéz, különösen a leterhelt egységeknél. A két szolnoki alakulat, ahol szolgáltam, ezek közé tartozik: fizikai állóképesség és szellemi tûröképesség tekintetében egyaránt a maximumot várják el a katonáktól. S mivel a törvényesség betartására szigorúan ügyelnek, magas a munkavégzési morál, jó a hangulat. Itt valóban azt érezhetjük: ilyen a komoly katonaélet, ezért az élményért érdemes magunkra ölteni az egyenruhát.

 

Jakubik András persze nemcsak katona, hanem szakszervezeti vezetö is. Az az egyéniség, akit nem mindig az iskola – gyakran az élet tanít. A számtalan változáson átesett honvédségi szervezeten belül helytállni, a saját gondok mellett másokét is felvállalni: ehhez kell tartás, erö és hit.

 

– Tizenhét év alatt én is többször kerültem válsághelyzetbe, így hát pontosan tudom, milyen gondolatok foglalkoztatják azokat a katonákat, akiket áthelyeznek, akik új beosztásba kerülnek vagy éppen nyugdíjba vonulnak. Ilyenkor az empátiának, a hasznos, pragmatikus tanácsnak sorsdöntö szerepe lehet. A szakszervezetnek ilyen és hasonló szituációkban értékelödik fel a szerepe, s hiszem, hogy ügyvivöként, a Hosz funkcionáriusaként valóban sokat segíthetek bajtársaimnak.

 

Jakubik András tehát távol került a nyomdagépektöl, de útjaira mindig több kötetet visz magával. Általában havi két könyv a penzumom – mondja, s arcán nem látszik fáradság. Olyan, mintha mindig elégedett lenne, mintha otthonra lelt volna nemcsak a Gutenberg galaxisban, hanem az érdekegyeztetés gyakran konfliktusokkal terhelt világában is.

 

Jakubik András, a Hosz budapesti területi ügyvivöje, aki egyben a jelenlegi logisztikai haderönemi titkár is Szolnokon él feleségével, és két kiskorú gyermekével.