Egy repülőtiszt monológja

Amikor a hetedik emelet az etalon

 1960. április 24-én születtem Nyírbátorban. Az általános iskolát Nagydoboson végeztem, majd az orosz nyelv miatt autószerelö szakmunkás-képzöben folytattam tanulmányaimat - az ipariban ugyanis akkor nem kellett oroszt tanulni. A sikeres szakmunkásvizsga után a mátészalkai autószervizben kezdtem el dolgozni. A versenyszerû sportolást, (középtáv 400 és 800 méter) az általános iskola után kezdtem s még a mai napig is folytatom, csak az atlétikától átnyergeltem a tájfutásra, valamint a katonai túlélö versenyekre. Legsikeresebb eredményem, amikor Nagy Peti „Szkopa” barátommal zsinórban három éven keresztül nyertünk többnemzetiségû NATO járörbajnokságot Olaszországban.

 1978. fordulópont az életemben, mert november 15-én bevonultam a Kilián György Repülömûszaki Föiskola Katonai Elökészítö Tanfolyamára (KET). Nyolc és fél hónap kemény tanulás után irány a kecskeméti Repülöorvosi Intézet: 34-en voltunk jelöltek, hetünknek sikerült a repülö minösítés, én 1/a-t kaptam. Innen már nem volt megállás. Az A minösítés ellenére helikoptervezetö szakra jelentkeztem. Még keményebb tanulás következett és a végzetem: az orosz nyelv. A föiskola elsö éve egyben orosz elökészítö is volt, ami alaposan megizzasztott. A harmadik orosz nyelvstílus pótvizsgára csak föiskolai parancsnoki engedéllyel mehettem, de végül minden rendben volt. 1980. augusztus 30-án az AN-26-os felszállt velünk és irány Frunze. Rajtunk kívül még 26 ország hallgatói tanultak itt, de Európát csak mi, magyarok képviseltük. Életem elsö ejtöernyös ugrása nagyon emlékezetes marad. AN-14-es kisgépböl ugrottunk. Annyira féltem, hogy amikor rám került a sor az ellenörzésnél, utolsónak álltam be a sorba. Ezután jobbra át és irány a gép! Így szálltam be utolsónak és így lettem az elsö ugró. Mondtam az ugrató parancsnoknak: ha nem akarnék kiugrani, akkor „segítsen” egy kicsit. Mivel az ugrás vezényszót nem is hallottam, így nemes egyszerûséggel kilökött a gépböl.

 Idöközben nemcsak megtanultam a nyelvet, de meg is szerettem, a mai napig is használom, ha külföldi versenyeken lehetöségem van rá. A nyelvet olyan szintem megtanultuk, hogy képesek voltunk szinkronban fordítani, felülmúlva ezzel korábbi föiskolás tanárainkat.

 1982. október elsején újonnan avatott hadnagyként léptem be a szentkirály-szabadjai repülötér kapuján. Operátori beosztásba kerültem és évekig tanultam ezt a szakmát, a légi lövészet, valamint a navigáció fortélyait. A helikoptervezetöi kinevezés elötti hónapok legszebb repülése volt, amikor egy ezred kötelék (12 db MI-8-as és 13 db MI-24-es) vezér-operátoraként Zsolnai Laci „Mazsival” másodperc pontosan érkeztünk a kijelölt területre. Ez a gyakorlat (Duna-85) eltartott egész héten és a vegyes ezred kötelék áttelepült Szolnokra, innen hajtotta végre  kijelölt feladatait. A gyakorlat kiválóra sikerült és mielött Szolnokról indultunk volna haza, Szentkirályra a szolnoki repülésvezetö megjegyezte: szeretné, ha lenézhetne ránk az új Széchenyi lakótelepi, hetedik emeleti lakásából. Hát lenézett!. A Mi-24-esek géppár oszlopban két tízemeletes házsor közé süllyedtek be - a MI-8-ok pedig a szomszédos házsort választották. Mire hazaértünk, megvolt a mese. Mindent ráfogtunk a Tácon települt orosz MI-24-esekre.

 Elsö fegyveres készültségi szolgálatom is elkövetkezett. Szenteste izgatottan néztem a román eseményeket a televízióban, amikor váratlanul megcsendült a telefon és közölte velem az ÜTI, hogy hajnalban jön a kocsi és csomagoljak 3 napi élelmet. Schweitzer Atilla volt a kíséröm. Az ÜTI elött felsorakoztunk, felolvasták a parancsot, különös tekintettel a tûzmegnyitás szabályaira, majd felszállás - és irány Szolnok. Olyan sokat még nem futottunk, mint akkor. Riasztás, riasztás hátán, a köd pedig nem kegyelmezett. Ezért az egyik riasztás után már nem is csodálkoztunk, amikor tartalék repülötér híján Munkácsot jelölték meg

 Következett a jugoszláv válság. Egyik reptérröl a másikra települtünk, felkészülve arra, hogy bármikor megvédhessük az ország déli légterének szuverenitását bármilyen határsértökkel szemben. A gépeink újra teljes javadalmazással voltak ellátva, de megjegyzem, sem ebben az idöszakban, sem pedig máskor nem volt szükség alkalmazásukra. Mivel ez a KESZI (Készültségi Szolgálat) egy kicsit hosszúra sikeredett és a fiam is ekkor született, hallgattam Gulyás Zolira és jelentkeztem a Zrínyi Miklós Nemzetvédelmi Egyetem Repülöparancsnoki Törzstiszti Tanfolyamára. A tanulás nagyon megtetszett. A Törzstiszti Tanfolyamot egyedüli kiválóként végeztem az osztályunkból. Ez után az egyetemi képzés már könnyebben ment. A diplomavédést követöen visszakerültem Szentkirályra a volt századomhoz, de már, mint parancsnok! 

 Az utolsó évekböl két igen emlékezetes repülö emlékem maradt. Az egyik, amikor a szentkirályi repülönapon elöbb egy sportkocsival, majd egy motorkerékpárral versenyeztem Székely Gábor „Gabikával” egy fedélzeten. A kocsit könnyen, a motort csak az utolsó métereken vertük meg. A másik, amikor azt a megtisztelö feladatot kaptam, hogy az EU csatlakozás emlékére május1-én én vezethettem a három gépböl álló MI-24-es köteléket a Duna felett a Parlament elött. A két kísérö: Szántó Zsolt „Zsazsa” és Gaál Csaba „Csóka” voltak. A gyakorlati felkészülés és a konkrét feladatvégrehajtás olyan élményeket nyújtott, amit szavakkal ki sem tudok fejezni. Talán ez volt az a bizonyos képzeletbeli pont az i betûn, amely megkoszorúzta töretlen repülö-pályafutásomat, még akkor is, ha a parlamenti kifordulás után a hazavezetö irányra álláskor az M7-es autópálya helyett az M1-es fölé repültünk és azt követtük. Igaz, hogy hamar rájöttünk a tévedésre.

 Kilenc év repülöparancsnoki beosztás után elérkezett 2004, Húsvét Nagypéntek, amikor is 20 óra 17 perckor közölték velem, hogy az átszervezést követöen „Szentkirályt” becsukják, a beosztásom megszûnik és – mik a terveim?

 Hát, terveim... Azok nem voltak. Az elöljáró ígéretet tett, hogy tanulhatok angolul és kimehetek külföldre, 3 évre NATO beosztásba, addig pedig rendelkezési állományba kerülök. Mivel objektív okok miatt az elöljáró is távozott a beosztásából, így a nekem tett ígéret is elszállt.

 De azért hátra volt még egy repülés: a búcsúrepülés. Ez sem volt valami sima ügy, mint ahogy a 25 éves repülömúltam sem. Többször kellett zivatartevékenység miatt a repülési útvonalat a levegöben megváltoztatni, illetve 20 perccel a leszállás elött a fogadó reptér még zárva volt zivatar miatt. Persze a végén minden rendben volt, csak az esö zuhogott. Az utolsó leszállásom így is feledhetetlen marad. Köszönet Lamos Imre „Vilinek”, aki társam volt ezen a repülésen. A 2342 óra, amelyböl 2251 órát harci helikopteren repültem, emlékezetes marad mindörökre.

 Kaptur József repülö-alezredes gondolatai