Idősek Napi megemlékezés a Hosz Nyugállományú kaposvári alapszervezeténél

2016. október 05-én a Hosz Nyugállományú Tagozat kaposvári alapszervezete taggyűlést tartott az Idősek Napja és egyben az aradi vértanúkról történő megemlékezés céljából. A rendezvényen meghívottként részt vettek Lippai Csaba, a Nyugállományú tagozat alelnöke és Dr. Kántor Raimund, a Nyugállományú tagozat titkára valamint Ferge Balázs szds. a helyi, somogy-megyei Toborzó és Érdekvédelmi Központ képviseletében...

A taggyűlésen részt vett közel 50 fős tagságot Balatinácz Pálné (Klárika) köszöntötte, aki megemlékezett az időközben elhunyt tagtársaikról is. Az Idősek Napja alkalmából Balogh Dezső az alapszervezet vezetőségi tagja és Dr. Kántor Raimund mondott köszöntőt, majd az aradi vértanúkra emlékező történeti áttekintés hangzott el. Klárika köszöntötte a 2016-ban „kerek születésnapi évfordulós” tagtársakat. A két meghívott tisztségviselő napi esedékességű, a nyugdíjasokat érintő tájékoztatót tartott. A taggyűlés jó hangulatú beszélgetéssel záródott.

 Szöveg és fotó: Dr. Kántor Raimund

H. G. Wels: William Clissold világa I. kötet, I. fejezet: Születésnapi gondolatok

„Novemberben születtem, 1865-ben és most megint november van, de 1924. Tegnap volt a születésem ötvenkilencedik évfordulója, jövőre jön a hatvanadik, azután megyünk lassan a hetven felé. Ha ugyan elérjük. Angliában az emberélet átlagos hossza ötvenegy esztendő, tehát máris kilenc évvel többet éltem az átlagnál. Itt az emberek negyvenhét százaléka lépi csak át a hatvanas év küszöbét és a hetvenes évet csak harminc százalék. Nagyon kevesen viszik fel száz évig, ötezer ember közül egyetlen egy. A százévesek kis csoportjában is kétszerannyi a nő, mint a férfi. A valószínűségi táblázat szerint nem vár rám sok esztendő.

E számításból az a tény mered felém, hogy az élet legnagyobb része már a hátam mögött van. Egyébként még nem vettem észre az életapály jeleit. Nem érzem az öregedést. Talán hamarabb elfáradok, mint harmincéves koromban, teniszezésnél a labdám talán már nem olyan kemény, nem olyan fürge, mint azelőtt. De az ereim még fiatalok. Nem én mondom, hanem a doktorom. Igaz, hogy olvasásánál már rászorulok a pápaszemre és nem úszkálok szívesen hidegvízben. De jó nappali világosságban menne az olvasás puszta szemmel is, ha éppen akarnám és a jéghideg vizet fiatalkoromban is csak hősködésből kerestem. Lehet, hogy a kitartásom csökkent, de az is lehet, hogy csak okosságból vagyok óvatosabb. A karom ereje a régi. De hiába: a számok beszélnek, a számok diktálnak. Lehet bennem titáni akarat, húsz év múlva mindenképpen sárga, ráncos, botra támaszkodó aggastyán leszek. A legjobb esetben, „szép, öreg úr”, ahogy mondani szokták. Tudom a barátaimról. … És még nem biztos, hogy utolérem őket. Az ő korukban talán nem marad belőlem más, csak hamu és emlékezet.

Mostanában sok szó esik a majom-mirigyekről. Bizonyára nemsokára tökéletesítik ezt a találmányt. De én nem kérek belőle. Egy darabig csak megyek az utamon tovább minden mesterséges beavatkozás nélkül. Azután elkap egy komolyabb betegség. Megfigyeltem, hogy van ez. Az én koromban az első betegségben elpatkol az ember vagy felépül, de hirtelen megöregszik bele.

Ha meg kell öregedni, nem panaszkodom érte. Nem szoktam gondolni rá. Ha nem jön a születésnapom, eszembe sem jut az egész téma. Talán a születésnapot sem veszem észre, ha valami újságíró ki nem szagolta volna. De kezembe veszem a napi újság mai számát és olvasom benne, hogy tegnap ünnepeltem a hatvanadik születésem napját. Ünnepeltem? Mi a szösz. És a hatvanadikat? Meghökkenve kapom elő a ceruzát és számolom ki az éveimet az újság margóján. Tévedtek egy évet a rovásomra. Úgy bosszantott, mintha kiloptak volna egy bankót a tárcámból. Abból a pár életbankóból, ami még megmaradt a sok közül….

A hit és a cél, ami még most is életben tart, ami nélkül nem volna érdemes élnem. Ez a fő: a hit és a cél – hogy miért is élek.

Még nem akarok elmenni. Kár, hogy már csak olyan kevés van hátra. Többet szeretnék tudni, tökéletesebb szeretnék lenni még mielőtt az apály elsodor innen. Tiltakozó kérdésekkel vágtam neki az életemnek és még mindig tele vagyok tiltakozó kérdésekkel, amiket meg sem tudok tisztán formulázni, nemhogy felelni tudnék rájuk. Szeretnék elszámolni, barátságos beszélgetésben, téli kandallótűz mellett, meg szeretném érteni a dolgokat, mielőtt elmegyek.
Bevallom, hogy rövidnek tartom az emberi életet.

Az élet nem csak rövid, de önmagán belül is aránytalan. Megfordított perspektíva szabályok uralkodnak benne, a legrégibb emlékek a legnagyobbak, a legélénkebbek. Csak homályosan emlékszem arra, ami huszonöt évvel ezelőtt történt, de a gyermekkorom eseményei olyanok, mintha tegnap történtek volna meg. Minden kapcsolatot elveszítettem azzal a fiatalemberrel, aki voltam. De még mindig az a gyermek vagyok, akiből lettem.

Ha az ember a gyermekkorára gondol, olyan, mintha egy régi könyvet venne elő, vaktában felütné valahol és olvasgatni kezdené. Az első lapok a leghalványabbak, ezek még a Nagy Titok folytatásai.

Felnőtt ember már nem tartja csodának a saját testét, megszokja az évek során és elkopik a csodálkozása. De én még emlékszem rá, milyen volt a testem kisfiú koromban és nem tudom természetesnek találni, hogy ennyire megváltozott. Szinte hatvan éve hordozom magammal és nemsokára semmi közöm sem lesz hozzá…”