Nagy Károly, a Honvédszakszervezet novemberben megválasztott dunántúli területi ügyvivõje 1962-ben született Veszprémben. A herendi általános iskola elvégzése után a soproni erdészeti szakközépiskolában érettségizett, majd a Devecseri Állami Gazdaságban dolgozott erdészként. A Kossuth Lajos Katonai Fõiskola Gépesített Lövész Szakán szerzett diplomát 1986-ban, ezt követõen Szombathelyen századparancsnoki beosztást kapott. A rendszerváltástól elsõsorban közmûvelõdési és humán tiszti, illetve fõtiszti beosztásokban dolgozott. Nagy Károly 1995-tõl tagja a Honvédszakszervezetnek, új tisztsége elõtt a Szárazföldi Parancsnokság Alapszervezetének vezetõje volt. Nõs, 21 éves lányával és 19 éves fiával Szombathelyen élnek.Számára az új szakszervezeti funkció nemcsak megtiszteltetés, de rendkívüli kihívás is.
- Vannak olyan személyiségek, akiket egy szûkebb vagy tágabb csoport méltónak talál arra, hogy formálja és szervezze kulturális, szabadidõs, szervezeti életüket. Ebbõl a szempontból kissé kiváltságosnak is tarthatom magam, hiszen már az erdészeti szakközépiskolában az ifjúsági klub vezetésével bíztak meg, késõbb pedig a fõiskolán amatõr színjátszó csoportot irányítottam. Katonai pályafutásom kezdete elõtt két évig erdészként dolgoztam egy faluban, s számomra természetes volt, hogy itt is hamarosan a közösségi élet középpontjában találtam magam. Ha nem a katonai hivatást választom, valószínûleg népmûvelõként, kulturális menedzserként dolgoznék – így az is törvényszerû volt, hogy tanulmányaimat az ELTE Bölcsészettudományi Karán folytattam, ahol kitûnõ elõadóktól sajátíthattam el a szakma elméleti alapjait. Elõéletem is predesztinált arra, hogy humántisztként elsõsorban kulturális területen dolgozzam: tizenhárom évig Szombathelyen, 1998-tól pedig Székesfehérváron. Sok nagy rendezvényt szerveztem, s a visszajelzésekbõl arra következtettem – nem rosszul. Az elmondottakból bizonyára érzékelhetõ, hogy szeretek emberekkel foglalkozni, s büszke vagyok arra is, hogy egyenruhásként a haza védelmére tettem esküt tisztté avatásunkkor. Mindig sokat adtam annak tudatosítására: a katona nem az, aki az átlag civil szemében megjelenik. Napjaink katonája ugyanis olvasott, mûvelt, sokoldalú személyiség.
Most, hogy Jáger Tibor nyugállományba vonulása után a nyugat-magyarországi területi ügyvivõ feladatkörével bíztak meg, munkám még szerteágazóbb és felelõsségteljesebb lesz. Tudom, hogy ezzel a beosztással sokat tudok segíteni a katonák mindennapi gondjainak megoldásában, s abban is biztos vagyok, hogy meg tudom találni a kellõ hangot a parancsnokokkal, a tisztekkel és a katonákkal egyaránt. Elõdöm óriási munkabírású, kitûnõ szervezõ volt – így hát nagy kihívás volt számomra ezt a funkció felvállalni, ám bízom abban, hogy az elnökség és az apparátus segítségével gyorsan sikerül felvennem a munkatempót, s mihamarabb az elvárásoknak megfelelõen tudok dolgozni. Erre azért is szükség lesz, mert véleményem szerint a közeljövõben azt is érzékelhetjük, hogy a tegnapi tettek ma már kevésnek bizonyulnak, s a látványos megoldások helyett valószínûleg sziszifuszi küzdelmek részesei leszünk. Azt gondolom, hogy a honvédség átalakítása során a kisebb eredményekért is keményen meg kell dolgoznunk, ha eredményesen kívánjuk képviselni tagságunk érdekeit. Ez annyiban lesz más az elmúlt másfél évben tapasztaltaktól – amikor sûrûn kaptuk a pozitív visszajelzéseket -, hogy az apró részsikereket is értékükön kezeljük majd.
