Jáger Tibor, a Honvédszakszervezet december végén nyugállományba vonuló nyugat-magyarországi területi ügyvivõje 1997-ben lépett a katonai érdekvédelmi szervezetbe. Mezõfalván ekkor még mindössze 28 fõ képezte az önálló csoportot, s az is tény: a tagok nem bombázták naponta ötleteikkel, a katonák élet-és munkakörülményeinek jobbításával foglalkozó javaslataikkal sem a parancsnokokat, sem a Hosz vezetését. Fél évvel késõbb, amikor Jáger Tibor átvette a csoport irányítását, szinte egy csapásra minden megváltozott: a nyüzsgõ szervezeti élet olyannyira vonzóvá tette a Hosz-t, hogy a taglétszám röpke másfél év alatt ötszörösére nõtt. A mezõfalvi aktivista sikerei, ambiciózus munkája gyorsan ismertté tette nevét országosan is. Bizonyára elkötelezettségének, kitûnõ szervezõi képességének köszönhetõ, hogy a Hosz 1999. évi zánkai kongresszusán függetlenített tisztséggel bízták meg: ügyvivõ, s egyben az ügyvezetõ elnökség tagja lett, míg korábban a légierõ tagozat elnökségében is helyet foglalhatott, ahol a légvédelmi rakétás fegyvernemet képviselte.
- Ma már történelmi tény, de talán mások számára szakmai elfogultságként jelentkezik: a Honvédszakszervezet a logisztikából indult, de a légierõbõl „nõtt ki”. Itt kicsit oldottabb, kicsit szabadabb volt a légkör, s ez jelentõs mértékben a toleráns vezetõkön múlott. A légierõ szakszervezeti sikereit megpróbáltam késõbb átplántálni a szárazföldi haderõnemre is, vagyis ennél a haderõnemnél is fel kellett építeni az érdekvédelmi szervezetet. A folyamat nem volt egyszerû, hiszen kezdetben mindössze néhány katonazenész és egy Mészáros Géza nevû tiszt képezte a bázist – amikor a laktanya udvarán leszólítottam a Hosz jelenlegi elnökét, valószínûleg egyikünk sem gondolt arra, hogy éveken keresztül konfliktusmentes és kitûnõ munkakapcsolatban leszünk majd. A szárazföldi haderõnemnél kissé komplikáltabban zajlott a tagszervezés, hiszen a mai napig is jól emlékszem a parancsnok némi iróniától sem mentes szavaira: a humán számunkra nem szabott Hosz szervezési feladatokat. A közeg azonban megváltozott, ma már a Magyar Honvédségen belül mindenki a Hosz potenciális partnere – az utópiából így lett néhány év alatt valóság. Ma már a szárazföldi haderõnemnél is közel ötezer tagja van a katonák érdekvédelmi szervezetének.
Különbözõ beosztásaimban mindig a tagszervezést tartottam legfontosabb feladatomnak, s talán jól érzékelteti az általam megtett távolságokat, hogy két saját autót sikerült az elmúlt években amortizálni. Sok tízezer kilométert autóztam, s talán nem volt egyetlen szolgálati hely, laktanya sem, ahol ne találkoztam volna a bajtársakkal. Csak így lehetett felépíteni ezt a jól mûködõ rendszert, s csak úgy érdemes vállalni a tisztséget, ha azt a feladatot, amelyre szerzõdtünk, képesek vagyunk elvégezni. Számomra személyes katasztrófa lett volna a kudarc, holott tudom, hogy a taglétszám növelése elsõsorban az alapszervezeti vezetõk hozzáállásán múlik. Nem elhanyagolható ugyanakkor az egyéni érdek sem - erre a szolgáltatások iránti érdeklõdés és igénybevétel is bizonyítékul szolgál, hiszen ezekkel valóban kedvezõbbé és vonzóbbá tudjuk tenni a Hosz-tagságot. Élmény és megtiszteltetés volt szakszervezeti tisztségviselõként dolgozni - mindig örömmel és szeretettel gondolok majd vissza ezekre az évekre. Jelenleg a felmentési idõmet töltöm, ám most sem tétlenkedem. Egyfajta elismerés, hogy a Honvédszakszervezet és annak elnöke továbbra is számít a munkámra, de a helyi konfliktusokat már az új ügyvivõnek kell megoldania. A jövõben országos hatáskörû szervezõként kívánom segíteni a Honvédszakszervezet tevékenységét, s ez elsõsorban tagszervezésben, a szolgáltatások ismertetésében, a napi élethez kötõdõ programok, rendezvények koordinálásában nyilvánul majd meg. Öröm számomra, hogy a katonák érdekvédelmi szervezetével a jövõben sem szûnik meg a kapcsolatom.