Besenyei Csaba: a díj erőt ad a következő feladatokhoz

- Kálon, a hármas lõszerraktárnál tûzoltó rajparancsnokként kezdtem katonai pályafutásomat, majd kétéves, azonos beosztás után 2004-ig fõellenõr, azóta pedig az alakulat vezénylõ zászlósa vagyok. Ilyen alkalmakkor - mint a kitüntetés -  az ember számot vet korábbi döntéseivel, s megpróbál választ adni arra az evidensnek tûnõ kérdésre, hogy életének egyes idõszakaiban mit, s miért cselekedett. Természetesen én is mérleget készítek, de ma sem tudok markánsabb választ adni, mint amikor – talán még ösztönösen - beléptem a Honvédszakszervezetbe. Ugyanúgy gondolom, mint nyolc évvel ezelõtt: a Hosz akkor is, napjainkban is következetesen és határozottan artikulálja a katonákat foglalkoztató problémákat – belépésem idején egyébként a polgári alkalmazottakból egyenruhássá lett kollégák gondjai foglalkoztattak bennünket. A szervezettség nálunk az ezredforduló elõtt rendkívül csekély volt – az egyéni tagokat én szerveztem tíz-tizenkét fõs csoporttá. Mai elfogadottságunkat jelzi, hogy az alakulatnál egy fõ híján 100%-os a Hosz szervezettsége.

Besenyei Csabát kitûnõ, példát adó munkájáért 2000-ben a logisztikai tagozat alelnökévé, a 2003-as kongresszuson pedig a haderõnem által delegált elnökségi tagjává választották. Az elmúlt év tavaszán újabb megtiszteltetés érte: a veszélyesanyag ellátó központ alapszervezeti vezetõjének tisztével bízták meg.

- Egy szakszervezeti vezetõ sikeres munkájához nemcsak aktív tagság, hanem korrekt, együttmûködõ parancsnokok is kellenek. Szerencsés vagyok, hogy  Czikó László mérnök ezredes és Horváth László mérnök alezredes, parancsnokok személyében remek embereket és a katonák ügyeit szívükön viselõ feletteseket ismerhettem meg. Az együttmûködést írásban is rögzítettük, s nem ezen múlik, hogy a jövõ kihívásait parancsnokok és érdekvédõk miként tudják közösen megoldani. Ismeretes, hogy a haderõreform keretében a logisztikai létszám is jelentõsen csökken majd - az ellátó központot ez a második ütemben érinti.   Az a feladatunk tehát, hogy bajtársainkat felkészítsük a személyi beszélgetésekre, s a gyûléseken olyan tanácsokkal lássuk el õket, hogy a változásokból a legoptimálisabban jöjjenek ki

A Szakszervezeti munkáért díj ugyan váratlanul ért, de talán mondanom sem kell: új erõt ad a közelgõ feladatokhoz. Örömmel teszem mindazt, mellyel a Hosz vezetése és katonatársaim megbíznak, s számomra az a legnagyobb öröm, ha azt látom, hogy az általunk szervezett rendezvényeken a kollégák és családtagjaik önfeledten szórakoznak, jól érzik magukat. Az elmúlt években gyakran vállaltam fel, hogy a családi napok alkalmával elkészítem az ételeket, s ebben a hármas raktár közalkalmazotti dolgozói is szívesen, örömmel segítettek. Ez arra utal, hogy a HODOSZ-al is megtaláltuk az együttmûködés lehetõségeit. Az már csak valóban hab a tortán, hogy a programok után gyakran kapok telefonokat, e-maileket, melyben megköszönik a munkánkat a Hosz tagjai. Ugyanakkor azt is tudom, hogy az érdekvédelmi munka valóban az együttgondolkodásról, a közös cselekvésrõl szól, s a jövõben sem lehetek sikeres a logisztikai haderõnem alapszervezeti- és csoportvezetõinek segítsége nélkül – így ezúton is megköszönöm nekik eddigi támogatásukat. Ígérhetem, hogy amennyiben a közelgõ kongresszuson ismét bizalmat kapok, ugyanezen a színvonalon és lelkesedéssel folytatom a tevékenységemet.

Nem lenne teljes ez az interjú, ha nem szólnék arról, hogy feleségem menynyire toleráns a szakszervezeti munkámat illetõen – a sok távollét, az állandó utazás és készenlét csak úgy viselhetõ el, ha otthon nyugodt, stabil a háttér. A Szakszervezeti munkáért díjban tehát mindannyian osztozunk: kollégák, parancsnokok, a tízéves kislányom és a feleségem egyaránt.