Elismerés az aktivistáknak

Az elsõ és egyetlen munkahely

Közel három évtized, egészen pontosan huszonhét év telt el azóta, hogy egy verõfényes nyári délután Végh Ilona – napjainkban már Horváth Józsefné – kezébe vehette érettségi bizonyítványát. Akkor még bizonyára nem gondolta, hogy 2007 tavaszán az elsõ és mindezidáig egyetlen munkahelyének szakszervezeti közössége, a több mint tizenegyezer tagot számláló érdekvédelmi szervezet vezetése a legjobb aktivisták között említi és jutalmazza meg.

- Pénzügyi és számviteli végzettséggel rendelkezvén szinte az egész katonai pályafutásomat ebben a munkakörben töltöttem – elõször közalkalmazottként, késõbb hivatásosként. Férjem már nyugdíjas, de korábban õ is a Magyar Honvédség állományához tartozott. Bennünket minden Komárom-Esztergom megyéhez, illetve Tatához köt, hiszen itt építettük fel családi házunkat. Immár annak is csaknem egy évtizede, hogy az érdekvédõk sorába léptem, s hamarosan funkcióval is megbíztak a kollégák: elõször csoportvezetõ-helyettessé, késõbb – a létszám állandó emelkedése miatt – önálló csoportvezetõvé választottak. Meggyõzõdésbõl lettem a Hosz tagja - saját érdekeim, s a tapasztalatok is ezt diktálták. Elkötelezettségemet csak emeli a kollégák iránt érzett felelõsségtudatom - pénzügyesként mindig ügyeltem arra, hogy a juttatásokat idõben megkapják a katonák.

Jelenlegi munkahelyemen, a Klapka Lövészdandárnál a Honvédszakszervezet tagjainak száma már meghaladta a hétszáz fõt. Ez arra inspirál, hogy aktívan vegyek részt a kollégák problémáinak megoldásában: úgy gondolom, a Hosz több ponton sikeres áttörést hajtott végre. A legfontosabb ezek közül a lakáslízing bevezetése, amely várhatóan szervezetünk „nyerõ” lépése lesz. Azt is látom ugyanakkor, hogy a katonákat egyre inkább a jövõ foglalkoztatja - sokan már most kilátástalannak ítélik pályafutásukat. Úgy látják, nem volt megfelelõ a szelektálás, s így olyanok is eltávoztak a honvédség kötelékébõl, akikre a feladatok megoldásában továbbra is szükség lenne. Ez persze csak egy szelete a katonákat foglalkoztató témáknak: a negyven év felettiek arra gondolnak, hogy vajon alkalmasak lesznek-e, megfelelnek-e a jövõ kihívásainak. Szakszervezeti aktivistaként természetesen azt szeretném, ha a fiataloknak hosszú távon nyújtana a Magyar Honvédség egzisztenciális biztonságot.

Együvé tartozunk

Pluhár Lászlót 1986-ban avatták tisztté a Zalka Máté Mûszaki Fõiskolán, ezt követõen egy évig Szabadszálláson, a kiképzõközpontban dolgozott. Késõbb személyügyi tiszti beosztást kapott a Fejér megyei Hadkiegészítõ Parancsnokságon: feladata a sorozások, behívások elõkészítése volt, majd tervezõ tiszti beosztásban szolgált szülõvárosában, Székesfehérvárott.

- Vasútgépészeti szakközépiskolában érettségiztem, de már gyermekkoromtól vonzott a katonai pálya. Elsõsorban a harcjármû-technika érdekelt, s lám, mit hoz az élet: negyedszázados katonai pályafutásom alatt szinte folyamatosan  humán területen dolgoztam. Mindössze két éve kértem csak felvételemet a Honvédszakszervezetbe, de addig is szimpatikus volt az érdekvédõk tevékenysége. Hamarosan önálló csoportvezetõ lettem, ekkor még csak tíz-tizenkét fõs volt az általam irányított közösség létszáma. Úgy gondolom, nemcsak a katonai munka, az érdekvédelmi tevékenység szervezése és az ehhez köthetõ programok is rendkívül fontosak a katonáknak. Az immár évek óta sikeres családi napok alkalmasak arra, hogy az emberek, a kollégák a kötetlen együttlét során könnyebben megnyíljanak, s megbeszéljék napi gondjaikat. Ezek a találkozók segíthetik az együvé tartozás érzését is erõsíteni.  Aktivistaként úgy látom: a Honvédszakszervezet az érdekérvényesítés területén eljutott a maximális pontig - mindazokat a juttatásokat kiharcolja a katonáknak, melyekre jogszabályi lehetõség nyílik. Ez jó érzéssel tölthet el mindenkit – azokat is, akik ma még nem tartoznak közénk. Azért kell tehát aktivizálni magunkat, hogy valamennyi egyenruhás kollégánk érezze: fontos a taglétszám is, hiszen így lehet igazán hatásosan, eredményesen fellépni a magyar katonák érdekében.

Ebben a munkában azonban már csak a nyár végéig vehetek részt, hiszen szeptember 1-jén nyugállományba vonulok. Ez természetesen nem jelent teljes passzivitást, hiszen  nagy család, s a négy gyermek eltartása valószínûleg szükségessé teszi, hogy eleget tegyek valamelyik felkérésnek, s a nyugdíj mellett is tovább dolgozzam.

A karcagi fiú Tokajba készül

Hamarosan megteheti, hogy az alföldi széles rónaság helyett a borsodi helyek között kalandozzon tekintete, hiszen negyvenhatodik születésnapján már nyugdíjasként köszönthetik jó barátai. Fórján Sándornak  ez utóbbiakból igazán nem lehet hiánya, hiszen az eredetileg hentes és mészáros szakmát gyakorló tiszthelyettesnek szinte valamennyi honvédségi rendezvényen akadtak „rajongói”. Érthetõ is ez, hiszen élelmezésvezetõként, vagy a szakszervezeti programok „étkezési gurujaként” az egyik legalapvetõbb feladatról – a kalória pótlásáról – gondoskodott.

- Tanult szakmámban mindössze hat évet dolgoztam, de sorállományú határõrként sem távolodtam el túlságosan a hústól. 1985-ben lettem továbbszolgáló katona, s azóta több katonai, illetve állami továbbképzésben, oktatásban  vettem rész: többek között élelmiszeripari szakközépiskolában érettségiztem, s így rendfokozatban, beosztásban is sikerült folyamatosan elõbbre lépnem. Karcagon, majd Kiskunfélegyházán kiképzõ-tiszthelyettes, szolgálatvezetõ, szakaszparancsnok – késõbb fõszakács és étteremvezetõ beosztásokban teljesítettem szolgálatot. Amikor 2001-ben felszámolták az alakulatomat, már vezénylõ zászlós voltam, s Félegyházáról Szentesre vezetett az utam.

Mindig éreztem némi affinitást a közösség ügyei iránt, s így természetes volt számomra az is, hogy a Honvédszakszervezet tagjai között van a helyem. Az elmúlt másfél évtizedben igyekeztem hasznossá tenni magam: aktív voltam a szervezésben, a programok kialakításában és formálásában. Úgy gondolom, lelkesedésem és habitusom alkalmas volt arra is, hogy Szentesen méltó utóda legyek dr. Ujfaludi Zoltánnak – a Hosz jelenlegi fõtitkára ugyanis korábban a helyi alakulatnál az alapszervezeti vezetõi teendõket látta el. Távozásával nyomdokai léphettem, s azóta is sikerült megõrizni az alakulatnál a nagyfokú szervezettséget. Napjainkban a katonák 87%-a tagja a Honvédszakszervezetnek, s ez a konfliktusmentes érdekvédelmi munkának is köszönhetõ. Visszatekintve szakszervezeti pályafutásomra, rendkívül elégedett lehetek, hiszen olyan programokhoz adhattam nevem, mint az Ópusztaszeren évente megrendezendõ Katonacsaládok Országos Találkozója. Boldog vagyok, hogy részese lehettem a szakszervezet fejlõdésének, annak, hogy napjainkban már megkerülhetetlen tényezõ a Magyar Honvédségen belül.

Mindazok a programok ugyanis, melyek a katonák szabadidejének közös eltöltését segítik, nem csak nekünk, aktivistáknak fontosak - a kollégáknak és családtagjaiknak is.  Ezért nem kívánok elszakadni továbbra sem a szakszervezettõl, s a Szalkai tanyán változatlanul várom a disznóvágások „végtermékeire” azokat a barátokat, kollégákat, akik a friss pecsenye elfogyasztása után hajlandók néhány pohár bort a társaságomban meginni. Változás természetesen várható, hiszen a családi tanácskozásokon már felvetõdött egy tokaji  ház megvásárlásának ötlete.