160 éves a Honvédség (IV.)

A másnap lezajlott pákozdi csata eseményeit így foglalta össze Hermann Róbert hadtörténész, a Millenniumi magyar történet címû kötetben (Osiris Kiadó, Bp., 2002): „A kétszeres létszámfölény tudatában a bán azt hitte, hogy egy átkaroló támadással szétzúzza a magyar jobbszárnyat, majd a Velencei-tóba szorítja a magyar sereget. Rohamoszlopait azonban sorra visszaverték a magyar honvédek és önkéntes nemzetõrök, lovasságának támadása pedig összeomlott a többnyire frissen kiképzett magyar tüzérek pontos tüzében. Jelacic tehát félbeszakította a támadást, fegyverszünetet kötött, majd október 1-jén elhagyta állásait s megindult Gyõr felé. (…) Október közepéig a Dunántúl egésze ismét magyar kézre jutott…”

Az országban idõközben, Batthyány Lajos távozása után, országgyûlési határozat alapján az Országos Honvédelmi Bizottmány vette át a végrehajtó hatalmat, Kossuth Lajos elnökletével. Folytatódott a hadszervezõi munka, amelynek következtében mire a császári hadsereg december közepén megindította általános támadását, Magyarországnak már egy 100–110 ezer fõs honvédsereget sikerült létrehoznia és felszerelnie.

Bona Gábor: A szabadságharc fegyveres ereje címû tanulmányában olvashatjuk: „Fegyvernemenként ez a következõket jelentette. A gyalogság zászlóaljainak száma meghaladta a százat (...) Összlétszámuk mintegy 80 ezer fõre rúgott (...) A kizárólagosan a könnyûlovassághoz tartozó huszárezredekbõl álló lovasság alapját a hazaszökött huszárokkal együtt 9 ezredre nõtt egykori császári-királyi huszárezredek képezték. Ezek mellé további 8 új ezred szervezése kezdõdött el október folyamán. (...) a huszárezredek közül december közepén jobbára csak a régiek... voltak bevethetõk. Ez létszámában megközelítõleg 8500 fõt jelentett. A lovasságnál a legénység nagy többségét tehát az évek óta szolgáló katonák tették ki. Ennek a szabadságharc elsõ idõszakában különös jelentõsége volt, mivel a kezdeti visszavonulások következtében a háború súlya elsõsorban rájuk nehezedett. A zömmel újoncokból álló gyalogságot önfeláldozó utóvédharcával a huszárság tehermentesítette, míg azok kellõ harci tapasztalatokat szerezve valóban csatadöntõ fegyvernemmé nem váltak.

A honvéd tüzérség megalakításában szintén egy császári-királyi alakulatnak, az 5. Bervaldo tüzérezrednek volt fontos szerepe. A törzsével és ütegei nagy részével Pest-Budán diszlokáló ezred lövegeit az októberi fordulatot követõen a hadügyminisztérium lefoglalta, cseh és osztrák-német nemzetiségû katonáit pedig a fõvárosban sorra alakuló honvédütegek legénységének betanítására vette igénybe. (...) december közepén a honvéd tüzérség 32 tábori üteggel – ütegenként 6-8, azaz összesen 250-260 löveggel –, s a tüzérséghez beosztott szekerész kar legénységével együtt mintegy 4-5 ezer fõnyi személyzettel rendelkezett.” Bona Gábor megemlíti azt is, hogy az egyetemi ifjak közül igen sokan álltak be tüzérnek. „... s e többnyire volt mûszaki hallgatóknak is köszönhetõen, a tüzérség igen hamar a honvédség császáriak által is respektált fegyvernemévé vált.”

Mindezek mellett – írja Bona Gábor – megalakultak a szükséges „hadi testületek”: a honvéd vezérkar, az utászok, a hidászok, a szállítást és a tüzérségi vontatást végzõ szekerész kar, a hadmérnöki, a hadbírói, a katonaorvosi, a hadbiztosi és a hadlelkészi testületek.

E hasábokon nincs mód arra, hogy felvázoljuk a császári csapatok 1848. decemberi agressziója nyomán kialakult helyzetet – a dunántúli, az észak-magyarországi és a délvidéki, valamint az erdélyi hadszíntér eseményeit, Görgey, Klapka, Mészáros, Bem és más magyar tábornokok seregeinek harcát. Mindenképpen ide kívánkozik azonban, hogy december végére Bem tábornok seregei elfoglalták Észak-Erdélyt, az Országgyûlés és a Honvédelmi Bizottmány január elején a fõvárosból Debrecenbe költözve, mindent a háborús erõfeszítéseknek rendelt alá, gyors ütemben épült ki a hadigazdaság, Nagyvárad központtal, az ellentámadás elõkészületeit a tiszántúli területre összpontosították. 1849 januárjában–februárjában Görgey Artúr jelentõs ellenséges erõt kötött le, seregeivel átkelt a branyiszkói hágón, és elérte az összpontosítási körzetet. Az 1849. február 26–27-én megvívott (a honvédsereg számára vesztes) kápolnai csata tanulságait pedig így összegezte a kitûnõ kortárs történetíró, Horváth Mihály püspök (késõbb a Szemere-kormány minisztere): „A két napi harczból... eléggé kitûnt, hogy seregeink, újoncz létök daczára is már annyira megszokták a tüzet, hogy egyenlõ számú ellenségtõl nincs többé mit tartaniok, ha a vezénylet mindenben megfelel a maga feladatának...”

(gyõri)