Hadsereg született…
1848. szeptember 28-án a Jelacic horvát bán támadását váró, mintegy 18 ezer fõs dunántúli magyar sereg vezérkara haditanácsot tartott Sukorón. Itt hatalmas vita alakult ki, ám végül Batthyány miniszterelnök elérte, hogy amennyiben Jelacic másnap támad, Móga János altábornagy felveszi a harcot. Batthyány ezután felkereste a horvát táborban a bánt, és megpróbálta rávenni, hogy álljon el a támadástól, Jelacic azonban elutasította. A magyar miniszterelnök ekkor azonnal Bécsbe utazott, és benyújtotta lemondását.
A másnap lezajlott pákozdi csata eseményeit így foglalta össze Hermann Róbert hadtörténész, a Millenniumi magyar történet címû kötetben (Osiris Kiadó, Bp., 2002): „A kétszeres létszámfölény tudatában a bán azt hitte, hogy egy átkaroló támadással szétzúzza a magyar jobbszárnyat, majd a Velencei-tóba szorítja a magyar sereget. Rohamoszlopait azonban sorra visszaverték a magyar honvédek és önkéntes nemzetõrök, lovasságának támadása pedig összeomlott a többnyire frissen kiképzett magyar tüzérek pontos tüzében. Jelacic tehát félbeszakította a támadást, fegyverszünetet kötött, majd október 1-jén elhagyta állásait s megindult Gyõr felé. (…) Október közepéig a Dunántúl egésze ismét magyar kézre jutott…”
Az országban idõközben, Batthyány Lajos távozása után, országgyûlési határozat alapján az Országos Honvédelmi Bizottmány vette át a végrehajtó hatalmat, Kossuth Lajos elnökletével. Folytatódott a hadszervezõi munka, amelynek következtében mire a császári hadsereg december közepén megindította általános támadását, Magyarországnak már egy 100–110 ezer fõs honvédsereget sikerült létrehoznia és felszerelnie.
Bona Gábor: A szabadságharc fegyveres ereje címû tanulmányában olvashatjuk: „Fegyvernemenként ez a következõket jelentette. A gyalogság zászlóaljainak száma meghaladta a százat (...) Összlétszámuk mintegy 80 ezer fõre rúgott (...) A kizárólagosan a könnyûlovassághoz tartozó huszárezredekbõl álló lovasság alapját a hazaszökött huszárokkal együtt 9 ezredre nõtt egykori császári-királyi huszárezredek képezték. Ezek mellé további 8 új ezred szervezése kezdõdött el október folyamán. (...) a huszárezredek közül december közepén jobbára csak a régiek... voltak bevethetõk. Ez létszámában megközelítõleg 8500 fõt jelentett. A lovasságnál a legénység nagy többségét tehát az évek óta szolgáló katonák tették ki. Ennek a szabadságharc elsõ idõszakában különös jelentõsége volt, mivel a kezdeti visszavonulások következtében a háború súlya elsõsorban rájuk nehezedett. A zömmel újoncokból álló gyalogságot önfeláldozó utóvédharcával a huszárság tehermentesítette, míg azok kellõ harci tapasztalatokat szerezve valóban csatadöntõ fegyvernemmé nem váltak.
A honvéd tüzérség megalakításában szintén egy császári-királyi alakulatnak, az 5. Bervaldo tüzérezrednek volt fontos szerepe. A törzsével és ütegei nagy részével Pest-Budán diszlokáló ezred lövegeit az októberi fordulatot követõen a hadügyminisztérium lefoglalta, cseh és osztrák-német nemzetiségû katonáit pedig a fõvárosban sorra alakuló honvédütegek legénységének betanítására vette igénybe. (...) december közepén a honvéd tüzérség 32 tábori üteggel – ütegenként 6-8, azaz összesen 250-260 löveggel –, s a tüzérséghez beosztott szekerész kar legénységével együtt mintegy 4-5 ezer fõnyi személyzettel rendelkezett.” Bona Gábor megemlíti azt is, hogy az egyetemi ifjak közül igen sokan álltak be tüzérnek. „... s e többnyire volt mûszaki hallgatóknak is köszönhetõen, a tüzérség igen hamar a honvédség császáriak által is respektált fegyvernemévé vált.”
Mindezek mellett – írja Bona Gábor – megalakultak a szükséges „hadi testületek”: a honvéd vezérkar, az utászok, a hidászok, a szállítást és a tüzérségi vontatást végzõ szekerész kar, a hadmérnöki, a hadbírói, a katonaorvosi, a hadbiztosi és a hadlelkészi testületek.
E hasábokon nincs mód arra, hogy felvázoljuk a császári csapatok 1848. decemberi agressziója nyomán kialakult helyzetet – a dunántúli, az észak-magyarországi és a délvidéki, valamint az erdélyi hadszíntér eseményeit, Görgey, Klapka, Mészáros, Bem és más magyar tábornokok seregeinek harcát. Mindenképpen ide kívánkozik azonban, hogy december végére Bem tábornok seregei elfoglalták Észak-Erdélyt, az Országgyûlés és a Honvédelmi Bizottmány január elején a fõvárosból Debrecenbe költözve, mindent a háborús erõfeszítéseknek rendelt alá, gyors ütemben épült ki a hadigazdaság, Nagyvárad központtal, az ellentámadás elõkészületeit a tiszántúli területre összpontosították. 1849 januárjában–februárjában Görgey Artúr jelentõs ellenséges erõt kötött le, seregeivel átkelt a branyiszkói hágón, és elérte az összpontosítási körzetet. Az 1849. február 26–27-én megvívott (a honvédsereg számára vesztes) kápolnai csata tanulságait pedig így összegezte a kitûnõ kortárs történetíró, Horváth Mihály püspök (késõbb a Szemere-kormány minisztere): „A két napi harczból... eléggé kitûnt, hogy seregeink, újoncz létök daczára is már annyira megszokták a tüzet, hogy egyenlõ számú ellenségtõl nincs többé mit tartaniok, ha a vezénylet mindenben megfelel a maga feladatának...”
(gyõri)
