Hadsereg született…
Ezernyolcszáznegyvennyolc májusára-júniusára szerte Európában ellenforradalmi fordulatok törték meg a tavaszi forradalmi fellendülést. A Habsburgok birodalmában is hasonló volt a helyzet. Június közepére Windishgraetz herceg, császári tábornok katonái leverték a prágai felkelést, egy másik császári hadvezér, Radetzky csapatai pedig július végére diadalmaskodtak az észak-itáliai felkelõk, illetve a segítségükre sietõ szárd király seregei felett. Így 1848 õszére a Habsburgok számára megnyílt a lehetõsége annak, hogy nyíltan lépjenek fel a magyar forradalommal szemben. Az osztrák kormány augusztus végén emlékiratban mutatta ki, hogy az 1848. évi áprilisi törvényekben Magyarországnak olyan kormányzati önállóságot biztosítottak, amely önállóság ellentétben áll a Pragmatica Sanctióval (azaz esetünkben a Habsburg-ház és a Magyar Királyság közjogi viszonyát szabályozó határozatokkal). Az uralkodó által is támogatott emlékiratban felhívták a Batthyány-kormány figyelmét arra, hogy szükség van egy „legfelsõbb státuskormány” létrehozására. Ugyanakkor Bécs megkezdte a katonai elõkészületeket is. „Latour bécsi hadügyminiszter utasítására tüzérség, hadianyag, pénz, sõt csapatok indultak útnak Horvátország felé, amely ekkorra a magyar forradalom elleni katonai tervek fõ bázisává vált.” (Bona Gábor)
Most látszott csak meg, hogy tavasszal milyen elõrelátó volt a magyar kormány, amikor határozott lépéseket tett az önálló magyar hadsereg megalakítása érdekében. Idõközben (július 11-én) Kossuth az országgyûléssel megszavaztatta a magyar hadsereg 200 ezer fõre emelését, illetve az ehhez szükséges 40 millió forintnyi hitelt. Mindezek nyomán júliusban, az egész országban megkezdõdött a 18-19-20-21 éves korosztályok összeírása, augusztusban megszületett a törvény az általános hadkötelezettségrõl (katonaállítási törvény), szeptember végén, október elején pedig a megyékben, a városokban (a törvényhatóságokban) megindult az újoncozás. Minden 127 lakos után két újoncot kellett állítani. Idáig eljutni azonban nem volt egyszerû, ugyanis hiába alkotta meg a magyar országgyûlés a katonaállítási törvényt augusztus végén, annak életbelépéséhez szükség volt arra, hogy az uralkodó „szentesítse” azt. A királyi beleegyezés azonban késett.
Amint azt Bona Gábor „A szabadságharc fegyveres ereje” címû tanulmányában olvashatjuk: „Jellacic csapatai szeptember 11-én bekövetkezett inváziójának hírére Batthyány forradalmi lépésre szánta el magát. Szeptember 14. és 20. között kiadott rendeleteivel érvénybe léptette a katonaállítási törvényt. A miniszterelnök, valamint az õt támogató országgyûlés ezzel a tettével letért a ’törvényes forradalom’ addigi útjáról. Jóllehet, az események résztvevõi majd csak az uralkodó október 3-i kiáltványából tudhatták meg, hogy Jellacic „õfelsége akaratát” jött Magyarországra megvalósítani. S ez a kiáltvány nyilvánította semmisnek Batthyány fenti, újoncozással kapcsolatos utasításait is. A magyar forradalom vezetõi azonban nem hátráltak meg. Ezt a forradalom táborán belül sem a végig prioritást élvezõ jogi felfogás, sem pedig a formákra csak kevésbé adó, a radikális szárnyhoz kötõdõ nézetek nem tették lehetõvé. A törvényes formákat Jellacic támogatásával – melynek írásos bizonyítékai már szeptember 27-én a magyar kormány kezébe kerültek – az udvar hágta át elsõnek. Az újoncozás meghirdetését e tekintetben majdnem jogszerû lépésnek kell értékelni, de semmiféleképpen nem állt arányban az uralkodó immár nyílt esküszegésével. Az áprilisi vívmányokat az új helyzetben törvényes eszközökkel többé már nem lehetett megvédeni. Ezt a magyar forradalom tábora felismerte, s nagy többségében vállalta az ezzel járó következményeket.
Az Ausztriával mindvégig együttmûködésre törekvõ Batthyány politikája szeptember végére az udvar magatartása következtében lehetetlenné vált. Miniszterelnöki posztjáról távozva azonban az ország elsõdleges fontosságúvá elõlépett kérdése – a katonai védelem – tekintetében egy jól elõkészített helyzetet hagyott hátra. S ez egyik elévülhetetlen érdeme.”
(gyõri)
