A szakszervezeti munka lényege a bizalom,

- Gyermekkoromban mindig is éreztem vonzódást az egyenruha iránt, így tehát nem okoztam magamnak különösebb meglepetést, amikor a gimnázium elsõ osztályában az osztályfõnökünk által feltett kérdésre spontán azt válaszoltam: pedagógus vagy valamely fegyveres testület tagja szeretnék lenni. S mivel az elsõ felvételim a tanárképzõ fõiskolára sikertelen volt, örömmel fogadtam el egykori általános iskolám invitálását, ahol évekig napközis nevelõként dolgoztam. Lelket simogató élmények értek a felnõttkor küszöbén - felemelõ és megható volt a gyermekekkel foglalkozni. Hatalmas, pozitív energiák szabadultak fel bennem, s ezt az érzést csak tovább erõsítette bennem az a felismerés, hogy korábbi tanáraim nemcsak partnerként, de hozzájuk méltó kollégaként is tekintenek rám. Három év után mégis váltottam, s 1986-ban a Pest megyei Hadkiegészítõ Parancsnokság mozgósítási osztályának tervezõ alosztályán kaptam állást. Izgalmas feladat volt ez, abban az idõszakban még több százezer honfitársunk tartozott a mozgósítási körbe. Számomra akkor a Mátra és a Gerecse nem csupán földrajzi egységet jelentett, hanem mozgósítási feladatokat emberekkel, technikákkal, konkrét célokkal. Szerettem ezt a munkát, szép idõszaka volt az életemnek. Közben nem adtam fel a régóta dédelgetett álmom, hogy egyszer tanár lehessek. Teljesült a vágyam, hiszen diplomát szereztem az Eszterházy Károly Tanárképzõ Fõiskolán, s szinte ugyanazzal a lendülettel folytattam tanulmányaimat az Eötvös Loránd Tudományegyetem Bölcsészettudományi Karán. Immár egy évtizede, hogy hivatásos katona vagyok - ekkor kerültem a hadkiegészítõ parancsnokság újabb területére, a kiegészítési osztályra, ahol elõször mint tiszthelyettes, majd késõbb mint tiszt tevékenykedtem. Azt vallom: aki hat-hét év után nem vált munkahelyet, az egyfajta elkötelezettje lesz annak a rendszernek, amelyben naponta megmérettetõdik. Abból a szempontból is szerencsésnek tarthatom magam, hogy a sorozóbizottságban dolgozhattam, amely 2004 elõtt a honvédség kirakatának is volt tekinthetõ. Itt kellett megteremteni azt a sajátos atmoszférát, amelyben a leendõ katona nem az elrettentést, a félelmet érezte, gondolatvilágában nem ez volt a meghatározó, hanem az együttmûködési szándék. A honvédség számára sem volt közömbös, hogy sikerül-e elnyernünk a fiatalok szimpátiáját, hiszen ekkor még létezett a sorkatonaság intézménye. Kulcskérdés volt tehát, hogy az éppen kialakuló kontaktusban a bizalom, a tolerancia, a családi körülmények és hátterek tisztelete, vagyis az empátia legyen a meghatározó. Nem volt erre írott szabály, mindössze belsõ töltés motivált, hiszen szeretem az embereket, érzékeny vagyok a kapcsolatokra. Úgy gondolom: a  mai, profitorientált világban ez visszaható, generáló tényezõ lehet, amely kifogyhatatlan tarsoly, s mindig feltöltõdhetünk belõle. Ha tiszteljük a partnerünket, az mindig visszacsapódik ránk -  építkezni, pozitív erõt kapni ebbõl lehet. Ez nem öncélú elvárás, sõt lehet, hogy így kissé nehezebb élni.

A Honvédszakszervezet új elnökségi tagja a változások hatásairól is õszintén beszél. Ez nem csak annyit jelent, hogy megszokott feladatköröktõl és kedves munkatársaktól kell megválni, hanem újabb és újabb, eddig ismeretlen feladatokat is meg kell oldani.

- Számomra a huszonegy szolgálati év valóban szerencsét jelent, jó választást. Kitûnõ, karakteres vezetõim voltak, s mindennap örömmel jöttem dolgozni. Szépnek és hasznosnak éreztem mindazt, amellyel megbíztak, de nem mindig jó túlélõnek lenni.

Az évek hosszú során a hadkiegészítõ parancsnokságok folyamatos átszervezése következtében „elhullottak legjobbjaink a hosszú harc alatt...“ Már csak hárman vagyunk a régi nagy csapatból. Jelenleg az MH Kelet-Magyarországi Hadkiegészítõ Parancsnokság 1. Toborzó és Érdekvédelmi Központjában, az érdekvédelmi iroda vezetõ-helyettesi beosztásában vagyok, századosi rendfokozattal. Az érdekeltségi védõhálónk a nyugállományú katonák, az özvegyek, árvák köré van elsõsorban kiterjesztve. Tevékenységünk széles palettán mozog, hogy csak néhányat említsek: az üdültetés, a szolgálati igazolványok cseréje, a segélyezés, de a kegyeleti munka is a napi feladataink szerves része. Azt gondolom, hogy a Magyar Honvédség, a szûkös keretei ellenére is, ebben a folyamatosan változó világban az egyetlen olyan szervezet, amely napi tevékenységként, tisztességgel és odafigyeléssel foglalkozik a nyugdíjasaival.

Erika szívesen beszél az érdekvédelmi szervezethez való kötõdésérõl is, hiszen pontosan egy évtizede lépett a Honvédszakszervezet tagjai közé.

- Azt vallom, értelmes dolgokat csak közösségben lehet hatásosan szolgálni. S ezen kívül még egy belsõ motiváció: jó érzés valamihez, valakikhez tartozni, s én mindig csapatjátékos voltam. Meggyõzõdésem, hogy most szükséges igazán megmutatni magunkat - meg kell védenünk az egyenruha becsületét attól függetlenül, hogy villámok cikáznak felettünk. Hiszem, hogy napi tevékenységemben mintát tudok adni, s ez azért is fontos, mert szakszervezeti vezetõként is exponálom magam szûkebb környezetemben. Úgy is mondhatnánk: régi motoros vagyok a honvédségen és a szakszervezeten belül egyaránt. Olyan, akinek a múltra is van egyfajta rálátása, de nem hiányzik a jövõkép sem. Ezért is csatlakoztam volna szívesen a szakszervezet függetlenített apparátusához, s örömmel, várakozással telve pályáztam meg a szociális és személyügyi tisztet. A pozíciót ugyan nem nyertem el, de megtiszteltetés számomra, hogy a huszonnyolc kandidáló közül az elsõ ötbe kerültem. S mivel február óta a közigazgatási tagozatot képviselem az elnökségben, átestem már némi asszimilálódási folyamaton. Érdekes és komoly szellemi kihívás átülni a közönségbõl az asztal másik oldalára, ám jó érzés ehhez az oldalhoz tartozni. A röpke fél év alatt belekóstolhattam a háttérmunkába, s ma már tudom, hogy egy-egy részsikerért is rengeteget kell dolgozni. A közigazgatás az elmúlt két év alatt az egyik legjobban átszabdalt tagozata a szakszervezetnek: gondoljunk csak például az oktatásra, vagy az egészségügyre, vagy akár a kiegekre. A különbözõ szférákon belül történt átcsoportosítások után sokszor a semmibõl kell újra építkeznünk. A feladat nagy, hiszen az információk átadása az egyik legnagyobb kötelességünk. A vezetés részérõl látom a felkészültséget, az igyekezetet, a dolgok iránti nyitottságot és jobbító szándékot, amivel élnie kell minden tagunknak ahhoz, hogy igazi csapatjátékosként, a közös célok elérésének jólesõ öröme,  hogy az érted szólok... összekovácsoló ereje járhassa át az egész szervezetet. Aprólékos munka vár rám, amelynek során remélhetõleg nyitottabb és információdúsabb hálózatot sikerül kiépítenem a tagozaton belül. Fontosnak tartom a munkacsoportok létrehozását, lelki szemeimmel már látom a struktúrát, de az akadályokat is. Meggyõzõdésem ugyanakkor, hogy a bizalom, a partneri kapcsolat gyümölcsözõvé teheti közös munkánkat.