160 éves a Honvédség (VI.)

A forradalom és szabadságharc idõszakának meghatározó társadalmi viszonyait, hangulatát a kortárs Vajda János költõ – a harcok idején honvéd hadnagy, majd százados, akit Világos után, büntetésbõl közkatonának soroztak be a császári ármádiába – sem látta másként. Az 1868-ban megjelentetett „Egy honvéd naplója” címû mûvében például így írt: „A legnemesebb verseny uralkodott az emberek között, s egyedül az érdem volt irányadó. Aki bármely csekély ténnyel bizonyította jóakaratát, mint ember és hazafi, vagy csak reményt nyújtott arra, hogy a köznek hasznos tagja lesz, számot tarthatott a legjobbak barátságára, lettek légyen azok bármi nagy nevûek, népszerûek.” A kortársak óriási lelkesedéssel és mindvégig élénk érdeklõdéssel kísérték az önálló magyar fegyveres erõ, a honvédség szervezõdését, majd harcait. Vajda János azt is leírta említett mûvében, hogy akkoriban Pesten, „Egészséges, jóképû fiatalembernek, míg egy utcán végigment, ötször-hatszor kelle mentegetõleg felelni arra a kérdésre, hát te még nem léptél be?” Jókai Mór is mesélt arról „A kõszívû ember fiai” címû regényében (1868), hogyan is született meg a nemzeti hadsereg.

A korszak költõi, írói nemcsak visszaemlékezéseikben, de az eseményeket, a harcokat szinte naprakészen követõ cikkeikben, verseikben is lelkesítettek, méltatva az önvédelmi harcot, a szabadságharc honvédseregét. Arany János például, a hírre, hogy Jelacic seregével a Dunántúlon van, s Batthyány népfelkelést hirdetett, megírta „Mit csinálunk?” címû versét. Íme: „Földi! mit csináltok?/ Kaszát kalapáltok? / Nem azt kalapálunk, / Fegyvert köszörûlünk. / A rendet a réten / Már levágtuk régen: / Megmártjuk kaszánkat / Ellenség vérében. / Szép piros harmatban / Fürösztjük kaszánkat: / Övig-övig vérben / Védjük jó hazánkat.”

Amikor a Habsburgok végleg elhatározták, hogy Magyarországot fegyverrel fogják meghódítani, és a császári seregek megindultak Magyarország felé, Czuczor Gergely megjelentette „Riadó!” címû versét, amelynek elsõ négy sora: „Sikolt a harci síp; riadj magyar, riadj! / Csatára hí hazád, kifent acélt ragadj. / Villáma fesse a szabadság hajnalát, / s fürössze vérbe a zsarnokfaj bíborát.” A költõt e verséért bebörtönözték.

A honvédtiszt Petõfi Sándor versek sorával volt a forradalom eseményeinek, a honvédelmi harcoknak, benne az erdélyi hadsereg küzdelmeinek hû krónikása. Madách Imre, a nevezetes branyiszkói áttörés (1849. február 5.) hírére megírta „Nem féltelek hazám” címû versét, amelynek elsõ és harmadik versszakát idézzük: „Bár ellened tör frigye zsarnokoknak, / Bár ellened tör irigy szolgahad, / Földönfutó népek megostromolnak / Mint tengerár, megállsz, ha szikla vagy. / Nem féltelek hazám. (…) Ameddig áll Branyiszkód kõrakása, / Mint órjás harcaid emlékjele, / regét mond róla a Kárpát vadásza/ S viharként leng rajta hõsök szelleme. / Nem féltelek hazám.”

Néhány nappal az 1849. március ötödikén lezajlott szolnoki csata után megjelent Bajza József „Szolnok mellett” címû verse, amelynek elsõ sorai: „Szolnok mellett, a Tiszánál, / Damjanich dicsõ vezér áll, / És elõtte a sereg, / Mellyel a rác pártütõket, / a hon ellen felkelõket, / Több csatákban verte meg.”

És hamarosan megkezdõdött a tavaszi hadjárat…

(gyõri)