Hadsereg született…
Az 1848 õszétõl intenzíven szervezõdõ magyar honvédsereg legénységi állományában a magyarok mellett ott voltak a magyarországi nemzetiségek képviselõi is. Mindenekelõtt magyarországi németek, szlovákok, románok, kárpátaljai ruszinok, délvidéki bunyevácok, és jelentõs számban a zsidók, akiknek törvényi kirekesztettségét éppen az 1848. évi áprilisi törvények számolták fel. Bona Gábor írta már többször idézett tanulmányában: „Nemzetiségi tekintetben konkrét adataink nincsenek ugyan, de a helyhatóságokra kivetett újoncozási kvóták, az ország lakosságának nemzetiségi megoszlása, valamint a felállított alakulatok ismeretében kiszámítható, hogy a szabadságharc során a honvédseregben megforduló közel 200 ezer katona kb. 40%-a nem a magyar etnikumhoz tartozott.”
A honvédsereg tisztikara (amelynek magját a császári-királyi hadseregben szolgáló, illetve onnan elõzõleg kilépett vagy nyugalmazott tisztek alkották) ugyancsak sokszínû volt. A magyarok mellett szolgált benne osztrák, birodalmi német, magyarországi német, szerb, horvát, francia származású angol, lengyel, olasz – és még sorolhatnánk.
A magyar honvédseregben mindvégig ott harcoltak a különféle külföldi légiók katonái is. 1848 õszén már három katonai alakulat jött létre a németországi és a bécsi forradalmak menekültjeibõl – az úgynevezett bécsi akadémiai légió (a források szerint 1848 õszén több mint ezer bécsi diák szökött át Magyarországra), a német légió és a tiroli vadászzászlóalj. Az erdélyi hadszíntéren hõsiesen küzdõ bécsi légió megmaradt katonáit 1849 tavaszán hadnagyként beosztották a honvédsereg alakulataihoz. 1849 nyarán a lengyeleknek már két légiójuk volt, az egyik a felsõ-magyarországi hadseregben harcolt, a másik az erdélyi hadszíntéren. Bem és Dembinszky mellett olyan lengyel hõsei voltak a szabadságharcnak, mint Józef Wysocki honvéd tábornok, az ifjú Mieczislaw Woroniecki herceg, honvéd ezredes, vértanú, akit Haynau Pesten akasztatott fel, 1849 októberében – és még sorolhatnánk.
Azokból az olasz katonákból is szervezõdött egy légió, akik a császári és királyi ezredekbõl a magyarokhoz álltak. Az olasz légió 1849 nyarán két zászlóaljat, két vadászszázadot és egy lovasszázadot tett ki. Parancsnokuk Alessandro Monti ezredes volt.
Az országban már 1848 nyarától – különösen pedig Kossuth 1848 decemberének közepén e tárgyban kiadott rendelete után – szervezõdtek úgynevezett szabadcsapatok, abból a célból, hogy az ellenséggel szemben partizánharcot folytassanak. Közülük jól megállta a helyét például Cornidesz Lajos szepességi csapata, vagy az Oroszhegyi Józsa (Szabó József) által szervezett csapat, amely az orosz betörés után a Felvidéken harcolt eredményesen. Ezzel együtt a szabadcsapatok nagyobb része nem váltotta be a hozzájuk fûzött reményeket.
„1848 õszén, a honvédsereg létrejöttével párhuzamosan, a következõ seregrészek léteztek. A Délvidéken az egymástól is független bácskai, vagy aldunai, valamint a bánsági vagy altiszai hadtest. Ezek parancsnoka a császáriak decemberi támadásának pillanatában báró Bakonyi Sándor, illetve Kiss Ernõ tábornok volt. Ugyanakkor az Erdélybõl kivert, és a Csucsai-szorosban álló késõbbi erdélyi hadtestet Józef Bem tábornok vezette. A Kassa-Eperjes körzetében alakuló, késõbbi nevén felsõ-tiszai hadtestnek Pulszky Sándor ezredes volt a parancsnoka. A legerõsebb, illetve legfontosabb hadtest a Nádasi-szorostól Sopronig diszlokáló feldunai hadtest volt Görgei vezetése alatt. Ehhez délen, Nagykanizsa–Csáktornya körzetében Perczel Mór tábornok drávai hadteste csatlakozott. E hat hadtest mellett még néhány kisebb-nagyobb seregtest – például az erdélyi Háromszéken magukat izoláltan is tartó csapatok és népfelkelés –, továbbá Komárom, Eszék és Pétervárad erõdjének nagyobb, valamint Lipótvár és Munkács várának jelentéktelenebb helyõrsége alkotta 1849. január közepéig a honvédsereget.” (Bona Gábor sorai.)
(gyõri)
